Chapter Six

-Bree, mennünk kell! Gyere!- hangzik fel Kyle hangja a jobbomról. Gondolom azt hiszi, hogy alszok.
 Úgy fél órát aludtam, de utána rögtön felpattant a szemem és azóta sem tudok elaludni. 

Nem tudom, hogy miért vagyok képtelen az alvásra.
De érzem, hogy valami hiányzik, valami.. csak nem tudom, hogy mi.

Kyle gyengéden megrázza a vállamat.

Már párszor bejött a szobába de aztán mindig ki is ment. Gondolom nem akart felébreszteni.

Lassan megfordulok és látom, hogy az ágy szélén ül.

-Szia.- mondom és direkt rájátszottam a hangomra, hogy azt higgye most ébresztett fel.

-Szia.- köszön vissza és látom rajta, hogy tényleg siet valahova.

- Hova kell mennünk?-kérdezem nyugtalanul. Nekem ugyan nem kell sehova mennem.

Ugyanis én halott vagyok! 
Mikor kimondom gondolatban, nem érzek semmit. Se gyászt, se szomorúságot..  semmit.

-Meg kell mondanunk a szüleidnek, hogy meghaltál.- mondja Kyle és látszik az arcán, arra vár, hogy mikor borulok ki.

Na arra várhat! Mert mikor a szüleimet említette majdnem vissza kérdeztem, hogy kik?

De aztán eszembe jutottak.

-Persze, persze.- mondom és máris kipattanok az ágyból.

A szüleim. Majdhogynem olyan mintha hiányoznának.  Kyle mikor látja, hogy teljesen "felébredtem" ő is feláll.

-Ha még nehéz neked, akkor mehetek egyedül is.- mondja bizonytalanul.

-Nem, dehogyis. Miért lenne nehéz?-kérdezem értetlenül. Kyle egy darabig fürkészve néz de aztán lemondóan félre pillantott.

-Mi az? Mi a baj?-kérdezem,mert nagyon zavar Kyle lemondó pillantása. Mintha csalódott volna bennem.

-Semmi.-mondja Kyle,de hallatszódig a hangján, hogy titkol valamit.

-Rendben.  Akkor indulunk?-kérdezem egy kicsit sértődötten. Bólint és ki tessékel a szobából.

-Hol voltam tegnap?-kérdezem mikor eszembe jut az előző fekhelyem.

-Egy másik szobában.- mondja Kyle ugyanolyan hangsúlyban min az előbb. Tehát most sem mond igazat.

-Csak menjünk már!- mondom nyugtalanul. Szeretnék már túl lenni a szüleimmel való találkozáson. Kyle megint végig vezet a folyosón és mutatja az utat a kijáratig. Mikor kilépek a kis ajtón megtántorodok a sok fény hatástól.  Behunyom a szememet és várom, hogy belém szúrjon a fájdalom amit a szememen kellene éreznem, de nem történik semmi. Mikor újra kinyitom a szememet Kyle már a kocsijában ül és látszólag rám vár. Az arcáról csak úgy sütött a düh és a csalódottság.  Gyorsan a kocsi felé sietek és bepattanok Kyle mellé. Amint beülök a kocsiba, Kyle  azonnal elindítja a kocsit és pár perc múlva már a főúton vagyunk.

- Harcolhatsz ellene, tudod?- kérdezi meg Kyle csendesen. Nem tudom miről beszél de örülök, hogy végre  hozzám szól.

- Mi ellen? A halál ellen?-kérdezem értetlenül. Megint meg lep, hogy mikor kimondom a halál szót, semmit sem érzek. 

-  Az érzelem mentesség ellen.- mondja letört hangon.  Mikor kimondja az "érzelem" szót érzem ahogyan elönt a gyász és a szomorúság. A testem fájdalmas görcsbe rándul és egy kisbaba képe villan fel előttem.
De mindez csak pár pillanatig tart aztán elönt a megnyugtató nyugalom.Aztán a nyugalom is elszáll és a semmi veszi át a helyét a testemben.

-Ezt te csináltad?- kérdezem Kyletól dühösen. Mikor Kyle meghallja a kérdésemet rögtön felvirul az arca és a testtartása is megváltozik.

-Mit?- kérdezi ártatlan hangon de én kihallom a hangjából az örömöt.  Még jobban elönt a düh, úgy válaszolok neki.

- A fájdalmat, a gyászt.. Az érzelmeket.

-Nem tudom miről beszélsz.- válaszolja Kyle de a hangja most már csak úgy lubickol a boldogságban. Azonnal elönt a düh. Először csak a fejem fáj, de aztán az egész testemben szétárad a tehetetlenség és a düh. Nem tudom kontrollálni magamat. Túl gyorsak az érzelmek, túlságosan nagy a düh. Már lendül a kezem, hogy megüssem, mikor leállítja a kocsit.  Mikor körül nézek, hogy hol vagyok egy emlék kép ugrik be.
 Éppen egy kocsi kulcsot ad át egy lánynak az apja.

-Megérkeztünk, Bree.- mondja csendesen  Kyle és kiszáll a kocsiból. Nem értem, hogy lehettem ilyen mérges Kylera, mikor az nem csinált semmit. Amint Kyle kint volt, a kocsin kívül újra elöntött a semmi érzete. Követtem Kylet és kiszállok a kocsiból. Egy kis kert szélén parkolunk. A kert közepén egy piros cserepes, sárga színű ház áll. Az egész olyan mintha jártam volna már itt, de nem tudom mikor.
 A kis kert, a ház, a ház előtti kis pad.. Mind olyan mintha az enyém lenne. De ha az enyém akkor ...

Elönt a hiány érzet, és egyszerre vissza akarok szállni a kocsiba, hogy elhajtsak innen. Nem akarok többé itt lenni. Mikor Kyle meglátja, hogy vissza indulok a kocsihoz elállja az utamat.

-Kyle, engedj! El akarok menni innen.- kérem Kylet könyörögve. Nem szeretnék itt maradni. Túl sok szép emléket idéz fel, ami nem lehet az enyém. 
- Ez jó, Bree. Ez azt jelenti, hogy még élsz.- mondja és közben nem engedi el a karomat.
- Te meg miről beszélsz?- kérdezem teljesen értetlenül. Az érzelmek megint teljesen eltűntek. Kyle mélyen a szemembe néz és közelebb hajol. Nem tudom, hogy mit szeretne de jól esik a közelsége.
-Ne csináld ezt velem Bree. - könyörög Kyle.  A homlokát a homlokomnak dönti és még közelebb hajol hozzám. Amint a bőrünk érintkezik érzem ahogyan be szippant a sötétség. Egyre távolabb kerülök Kyletól, a kis kerttől, a háztól.
Olyan mintha egy alagútból néznék ki az életemre.

A táj olyan gyorsan úszik el a szemem előtt, hogy alig tudom követni.  Lassan itt van a nyár közepe és  még mindig nem tudom eldönteni, hogy hol éljek, vagy hogy hova járjak ezentúl iskolába.

- Elnézést, szabad ez a hely?- szakítja félbe egy kedves hang a gondolkozásomat.  Pár pillanatig értetlenül nézek  ki az ablakon és csak utána jut eszembe, hogy hol is vagyok.  Megfordulok és egy velem egykorú lánnyal találom szembe magamat.

- Tessék?-kérdezem értetlenül. 

-Leülhetek?-kérdezi újra a lány  ingerülten. Bólintok, de nem fordítok különösebb figyelmet a lányra.  Vissza fordulok az ablak felé. Éppen egy réten haladunk át.  Otthon San Fraciscoban szerettem a természetet, igazából természet fotós akartam lenni. De mióta nagyi meghalt valahogy nem tudom élvezni a napsütést, nem tudom örömmel hallgatni a madarakat.

-Bree? Jól vagy?- hallom valahonnan Kyle hangját. Nem tudom  honnan hallom a hangját, mert nem tudom betájolni magamat. Próbálom kinyitni a szememet de azt sem találom. Valaki megérinti a vállamat. Az érintése végig hullámzik a testemen. Lassan bejárja minden porcikámat és felméri azokat. Már érzékelem a lábamat, aztán a kezemet, pár pillanat múlva már az egész testemet én birtoklom.
Mikor már tisztában vagyok a testemmel arra fordítok figyelmet, hogy hol is vagyok. Bizonyára valamilyen kemény felületen fekszem. Melegem van.
-Bree!- hallom újból Kyle hangját.  Mikor újra megpróbálom kinyitni a szememet már sikerül.  Abban a kis kertben fekszem ahol elájultam.
-Mi történt?- kérdezem ijedten mikor eszembe jut az emlék kép. 
- Egyszer csak össze estél. Nem tudtam mit csináljak.. Már vagy öt perce ájultan feküdtél itt mikor magadhoz tértél.- mondja Kyle és hallatszódig a hangján, hogy halálra van rémülve.
- Olyan volt mint egy álom.- morfondírozok hangosan.
- Mi?- kérdezi Kyle és a hangja még ijedtebb lett.
- Egy vonaton utaztam San Franciscóbol jöttem és éppen a nagymamám halálán gondolkoztam mikor megszólított egy lány.- válaszolok.
Nem értem, hogy mi volt ez. Pont olyan emlék kép volt, mint Sella emlék képe.
 Kyle eddig mellettem térdelt de most feláll és elkezd fel alá járkálni.
-Nem.. Az lehetetlen.- hajtogatja folyton, és a hangja egész fátyolos lesz. Aztán egyszer csak megáll a sétálással és hozzám siet. Én még mindig a gyepen fekszem, de Kyle felrángat magához.
-Bree, ki ölt meg?- kérdezi ingerülten. Én nem is értem a kérdését de nem hagyja, hogy válaszoljak.
- Bree! KI ÖLT MEG??- kérdezi de most már ordibál.
- Én nem tudom.. Nem emlékszem rá.- dadogóm. Próbálok vissza emlékezni rá, de még arra a halálom körülményeire sem emlékszem. Mikor Kyle szemébe nézek akaratlanul is hátrébb húzódok. A szeme szinte villámokat szór a haragtól. 
-Mondom, hogy nem tudom.- a szemembe könnyek szöknek, mert még sohasem találkoztam Kyle ez oldalával.  Kyle megragadja a karomat és megráz. Az ujjai fájdalmasan szorulnak a karomra és szinte érzem, ahogyan elszorítja a vér keringésemet.
-Mondtam, hogy nem tudom! Próbálok vissza emlékezni, de nem megy! Kérlek engedj el!- most már zokogok. A félelem felkúszik a torkomon,  és elárasztja az egész testemet. 
-  Emlékezz vissza, ez nagyon fontos!- mondja Kyle de most már nem ordít. A keze szorítása megenyhül de még mindig érződig a hangján, hogy iszonyú dühös.
- Nem tudom, nem tudom.- hajtogatom és még jobban elkezdek sírni. Kyle most a másik karomat is megragadja, de aztán azonnal el is taszít magától.  Hátra tántorodok és megbicsaklik a lábam mikor bele ütközök egy kis kőbe.  Látom, hogy Kyle felém siet ezért meg próbálok arrébb bicegni de nem vagyok elég gyors. Mikor megpróbálok elmenekülni még egyszer beütöm a lábam. Előre dőlök és nem tudom megtartani az egyensúlyom, elesek. Pár percig nem látok semmit,majd elönt a fájdalom. A lábam ernyedten fekszik mellettem.
-Bree?- kérdezi felettem egy félig rémült, félig dühös hang.   Próbálok arrébb  csúszni de nem tudom mozgatni a lábamat.
-Sajnálom.- hallom megint Kylet.  Most már csak rémület érződik a hangján. 
- Nem érzem a lábamat.- nyöszörgöm. Érzem ahogyan két kar felkarol. 
- Nagyon sajnálom.- ismétli Kyle. Tudom, hogy a kocsi felé tartunk de nem akarok vissza menni Kylehoz.
- A szüleim! Meg kell mondani nekik, hogy.. hogy..- nem tudom kimondani. Nem értem miért nem, hiszen korábban olyan könnyű volt. - Nem tudom meggyógyítani magamat?- kérdezem reménykedve. Bár nem hiszem, hogy lehetséges lenne, de még nem tudom, mi lehet és mi nem lehet ebben az.. az élet helyzetben.
Kyle futólag elmosolyodik de nemet int.
- Majd vissza jövök egyedül. Most haza viszlek.
- Nekem itt van az otthonom.- mondom csendesen. Hirtelen és egyszerre rohannak meg az emlék képek: a harmadik születésnapom, amikor magamra öntöttem a narancs lét, az első iskolás napom amikor megpróbáltam megszökni, az első csókom, az első veszekedésem anyáékkal...
- Kyle, meg kell tudniuk.- könyörgök Kylenak. Nem akarom, hogy azt higgyék el szöktem.  Kyle még egyszer megrázza a fejét és kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy beültessen.  Belátom, hogy nem érdemes vitatkozni vele és hagyom had tegyen be a kocsiba. Mikor már bent ülök behajol a nyitott ajtón.
-Tényleg nagyon  sajnálom.- mondja és a szavaira  újra érzem karja erős szorítását.  Megborzongok a félelemtől, de bólintok, hogy semmi baj.
Becsukja az ajtómat és megkerülve a kocsit ő is beszáll.   Már indítja a kocsit mikor kinyílik a bejárati ajtó és egy szőke fiú lép ki a házból. Amint meglátom, megáll az idő. 
- Elnézést! Keres valakit?- kiáltja a fiú. A hangja olyan dallamos, olyan gyönyörű.  Eddig Kyle nem vette észre őt, de mikor meghallja a hangját a teste megmerevedik.  Lassan rám néz a szemében könyörgést látok. Tudom, hogy mit szeretne, de azt is hogy képtelen vagyok megtenni. Érzem ahogyan a boldogság lassan az egész testemet elönti.  Hirtelen eltűnik a nyugalmat árasztó semmi érzete. Már mindent érzek. De azok lassan megszűnnek.
Lassan megszűnik minden fájdalom, minden félelem, bizonytalanság.
Csak a boldogság marad.
A határtalan boldogság.
- JASS!!- sikítom. A neve csak úgy égeti a torkomat. Szinte nem  is akarja elhinni, hogy egy ilyen csodálatos nevet ejthet ki.  Homályosan emlékszem, hogy éreztem valamit Kyle iránt, de mintha az már több éve lett volna. Egyszeriben nevetségesnek érzem, hogy valaha úgy gondoltam Kyle Jass helyébe léphet. Feltépem az ajtót - és bár mikor a lábamra állok  belém nyilall a fájdalom - Jass felé futok.  Hallom, hogy Kyle utánam fut de nem érdekel.  
Meg akarom ölelni, meg akarom érinteni, de mikor hozzá érek, mintha egy láthatatlan fal állna köztünk.
Nem tudok hozzá érni bárhogy is próbálkozom.
  Dühösen Kyle felé fordulok. Látom rajta, hogy nagyon zavarban van.
- Ezt te csináltad?- a határtalan boldogságomat felváltja a düh.  Kyle alig láthatóan megrázza a fejét majd Jass felé fordul.
- Igen. Bree miatt jöttem.- mondja és hallatszódig a hangján, hogy már sokszor csinálta ezt.
 Jass keze ökölbe szorul.
-Hát persze! Tehát vele lépett le. Tudtam, hogy vele kellett volna mennem a sikátorba. De megígértem Naturalnak, hogy hagyom hadd csinálja egyedül-Pár pillanatig nem tudom, hogy mi ez a hang de aztán rá jövök, hogy ez bizonyára Jass gondolata. Nem tudom, hogy miért hallom őt, de örülök, hogy tudom mit gondol. Vajon ki az a Natural? Valahol már hallottam a nevét de nem ugrik  be hol.  Jass arrébb áll az ajtóból és úgy szólal meg:

- Jöjjön be!- kéri Jass, Kylet kedvesen de hallom a gondolataiból, hogy nem szívleli őt.
-Szegény szülei. Össze lesznek törve mikor meghallják, hogy a lányuk egy ilyen jött menttel szökött meg.  Még el sem köszönt tőlem. Pedig azt hittem, szeret. Azt hittem, hogy én is szeretem-- Köszönöm- mondja Kyle és felsétál a lépcsőn majd belép az ajtón. Én csendesen követem őket.
Azt hitte, hogy szeret? Tehát már nem szeret?!  A kétségbeesés olyan gyorsan sújtott le rám, hogy alig tudtam a lábamon maradni.
- Caren, Frank, vendégünk jött.- kiáltja el magát Jass. Amint meghallom a szüleim nevét újabb öröm hullám járja át a testemet.
-  Egyszerűen iszonyú érzés, hogy Bree ezzel a fickóval van mikor én szinte mindent megadtam neki. Csak a titkomat nem árultam el. De ez ilyen nagy dolog lenne?-
Lépteket hallok a hátam mögött és hamarosan feltűnik Anya. A szeme piros, az arca be van dagadva. Az egész külsője elhanyagolt.  Látszik rajta, hogy nagyon megviselte valami.
- Bree?- kérdezi a reménnyel teli hangon. Mikor látja, hogy nem a lánya áll az ajtóban. Valósággal össze törik. A testtartása megváltozik görnyedtebb lesz, a szemébe könnyek gyűlnek és meginog a lábán.
 Mögötte megjelenik Apa is. Ő már kezdettől olyan mint mikor Anya meglátta, hogy nem én jöttem haza. Látszólag ő már ugyanúgy nem reménykedik a haza térésemben mint Jass.
- Szegények.  Vajon Caren mikor fog bele törődni, hogy a lánya nem jön többet haza?? Kár.. Pedig megérdemeltek volna egy rendes lányt. Ahogyan én is.-
-Egy rendes lányt? Én rendes lány vagyok!! - ordítom Jass szemébe. Hihetetlen, hogy azt gondolja elszöktem. Ha el is szöktem volna csak vele tettem volna meg. Mikor Kyle meghallja a hangomat egy kissé össze rezzen, de nem néz  rám.
- Önök Bree szülei?- kérdezi, a hangja megváltozik. Halk és együtt érző lesz. Apa bólint és megdörzsöli Anya vállát.
- Tud róla valamit?- kérdezi Apa de hallatszódig a hangján, hogy már tudja előre a választ.
"Nem".
 Nem bírom tovább  a szenvedésüket nézni. Anya felé lépek, hogy megöleljem de ugyanúgy mint Jassnél, mintha egy fal választana el tőle.
- Igen ami azt illeti van. Bemehetnénk a nappaliba?-  kérdezi  tapintatosan. Jass amint meghallja a hangját rögtön megváltoznak a gondolatai.
- Úristen! Mi van, ha nem elszökött hanem meghalt?! Az nem lehet.  Natural megígérte, hogy nem csinál semmi butaságot.  Lehetetlen. -Anya, és Apa követi Kylet a nappaliba de Jass ott marad ahol van.
- Jass?- kérdezi anya várakozó teljesen.
- Menjetek csak. Én ki megyek levegőzni.
- Nem tehette meg! Képtelenség!  Most azonnal kérdőre vonom.-Kyle felé fordulok, mert tudom, hogy meg kell állítanom Jasst.
- Kyle, Jass el akar menni! Ne engedd neki, mert még megölik.- nem tudom, hogy miért védem annyira ettől a Naturaltól Jasst, de valahonnan tudom, hogy ha találkozik vele, akkor meg fog halni.
- Miért? Hova megy? -kérdezi Kyle tőlem, de Jass azt hiszi, hogy hozzá szólt.
- Ahhoz semmi köze.- mondja egy kicsit sértődötten Jass.
- Hallom a gondolatait. Valamilyen Naturallal akar találkozni. Azt hiszi, hogy ő ölt meg.- hadarom Kylenak.
- És?- kérdezi megint Kyle és Jass újfent azt hiszi, hogy tőle kérdezi.
- Már elnézést!- háborodik fel.
- Nem akarom, hogy ő is meghaljon. Nem akarom, hogy neki is át kelljen élnie azt amit nekem.- könyörgök Kylenak.
- Engem nem érdekel ha megölik.- mondja alig hallhatóan Kyle és eltűnik a nappaliban.
Nem hiszem el, hogy képes hátat fordítani nekem.
- Jass, ne menj! Kérlek ne hagyj itt!- kérlelem de nem hallja meg. Felkapja a kabátját és feltépi az ajtót.  Utána sietek, mikor kilépek az ajtón már a kocsijában ül.
Tudom, hogy nem vagyok elég gyors, hogy elérjem még mielőtt elindítja a kocsit, de azért elkezdek futni a kocsi felé.
A lábam mintha megkétszereződne. Sokkal gyorsabb vagyok mint valamennyi ember. Érzem a szelet ahogyan az arcomba csap, úgy érzem bármire képes vagyok.
De ez a gyorsaság csak pár percig tart, mert elérem a kocsit.  Kinyitom a hátsó ajtót épp mikor Jass kikanyarodik az utcából. Olyan gyorsan nyitom és csukom a kocsi ajtót, hogy Jass észre sem veszi.
- Mégis, hogy lehet, hogy meghalt?! Natural nem tudta tartóztatni magát? De hisz megígérte!
Édes, drága Bree. 
És én még azt hittem, hogy elhagyott! Hosszú napokon át gyűlöltem őt. Pedig nem hagyott el csak Natural mohóságának áldozata lett-
- Ki az a  Natural Jass?-kérdezem hangosan Jasstől de ő nem hallja meg. Nem figyelem, hogy merre megyünk csak Jass gondolataira koncentrálok. Egyre jobban biztos benne, hogy Natural ölt meg. De vajon, honnan tudta, hogy meghaltam?  
Jass egyszer csak lefékez és kipattan a kocsiból. Körül nézek, hogy hol is vagyunk és mikor látom, hogy egy régi ház előtt állunk eléggé meglepődök.
A város régi negyedében vagyunk.
Ebben a negyedben olyan házak vannak amiket nem újított fel az önkormányzat, mert nem vitte rá őket a lélek, hogy ilyen gyönyörű házakat leromboljanak.
Ennek  következményeként néhány ház már több száz éves.
- Natural!- ordítja Jass és közben az ajtót veri.  Gyorsan kiszállok a kocsiból és Jass után eredek.  Éppen akkor érek a ház elé mikor nyílik az ajtó.
Egy velem egykorű fiú nyit ajtót. Mikor meglátja Jasst elmosolyodik.
-Jass, barátom éppen az ebédemet fogyasztom. Be invitálnálak de tudom, hogy te csak állat húst eszel. Én pedig.. Csak állat húst nem eszek.- mondja Jassnek.  Ha jobban megnézem látom, hogy csupa vér a szája.
Jass nyakon ragadja és úgy válaszol.
- Megölted őt?- kérdezi dühösen.  Látom a fiú szemén,  hogy elönti a harag.  Tudom, hogy le kell állítanom Jasst különben nagy veszélybe sodorja magát.
Bár nem tudom, hogy ki ez a fiú de azt igen, hogy igen veszélyes. Közelebb lépek hozzájuk és megpróbálom meg érinteni Jasst de megint ott van a fal. Egyszer csak meghallom a fiú nevetését.
- Hát ez remek!!- látszólag meg sem érzi Jass szorítását a nyakán.
- Mi?- kérdezi Jass értetlenül.
- Nem is mondtad, hogy a Szép Lányt is hoztad magaddal.- nevetett még mindig a fiú.
" Szép Lány"
Valahonnan ismerős ez a név. HIrtelen egy emlék kép ugrik be:
Sajgott a nyakam, nehezen tudtam megmozdítani a lábamat és még mindig kábult voltam az ütéstől.
-Viszlát, Szép Lány- búcsúzott Marco. Nem is éreztem inkább hallottamSajgott a nyakam, nehezen tudtam megmozdítani a lábamat és még mindig kábult voltam az ütéstől. 
-Viszlát, Szép Lány- búcsúzott Marco. Nem is éreztem inkább hallottam ahogyan Marco belém szúrja a tört. Halottam ahogyan átszakad a bőröm és abban a pillanatban már ki is buggyant a vérem. Halottam, ahogyan átszakítja a tüdő falamat a tőr és kiszorít belőle minden levegőt.  Szinte nem is fájt. Olyan  volt mintha lebegtem volna.  Abba maradt a sajgó fájdalom, most már nem fájt semmi. Úgy éreztem magamat, mintha lebegnék ahogyan Marco belém szúrja a tört. Halottam ahogyan átszakad a bőröm és abban a pillanatban már ki is buggyant a vérem. Halottam, ahogyan átszakítja a tüdő falamat a tőr és kiszorít belőle minden levegőt.  Szinte nem is fájt. Olyan  volt mintha lebegtem volna.  Abba maradt a sajgó fájdalom, most már nem fájt semmi. Úgy éreztem magamat, mintha lebegnék.-Aludni akarok.- motyogtam hangosan is, bár nem hiszem hogy valaki meghallotta mert alig volt hangosabb egy kis sóhajnál. De Marco meghallotta. Elmosolyodott, és láttam a szemén, hogy szeret. Ezt nem igazán értettem de már túl fáradt voltam ahhoz, hogy kiderítsem.
-Jó éjszakát.- köszönt el.
Az utolsó emlékem az volt, hogy felemelte a tőrét..

A gyilkosom nevezett Szép Lánynak.
De akkor ez azt jelenti, hogy ez a Natural egy és ugyanaz az ember mint Marco.
Aki megölt.
És Jass ismeri a gyilkosom.
-  Ki az a Szép Lány?- kérdezi Jass ingerülten.
- Mindent elmagyarázok, de bent a házamban.- mondta Natural alias Marco, és félre áll.
Jass valószínű, hogy észre vette a parancsoló villámot ami szinte szét hasította Natural alias Marco szemét, mert belépett a házba.
Sikítani volna kedvem.

Hiszen,  most sétált be a szerelmem a gyilkosom házába.
-Te is gyere Szép Lány! Vagy szeretnéd Jasst velem kettesben hagyni?



Ez sem sikerült olyan jóra...
most komihatár nincs, mert sztem ez lett a legrosszabb feji amit eddig írtam.
A szavazások eredménye:
Jelen időben fog íródni és lesz több szempontból is.
Ja és az actross-lifera is felkerült az új feji.

Sok megmagyarázni való..

Sziasztok!
Ha nyomon követitek valamennyire az oldal történetét akkor bizonyára észre vettétek, hogy már régen nem volt friss. Nos ennek több oka is van:

•  Tudom, hogy ez sablonos de iskola van és nagyon tanulok.
• Nincs időm. Tényleg!! hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön mindennap edzésem van és ha itthon is vagyok alszok.. :D 
• Nincs erőm minden nap feljönni és itt lenni
  

Imádom a történetemet, a TI történeteket de nem tudom ezt csinálni. A blogot nem zárom be de még csak szünetre sem teszem. Eddig két naponta volt friss de mostantól minden hétvégén várható az új fejezet. Ha jó hetem van hét közben is feljövök.
De az a bajom, hogy nem csak a tanulással van baj. Mostanában olyan depis vagyok, hogy nem tudom ki tudok jönni valaha ebből.    Nem tudom....
De most nem tudok többet mondani, mert mennem kell tanulni. Hétvégén várható a friss és akkor minden mást is megmagyarázok

Ui.: Több történetet is olvasok, az írók tudják, hogy kikről van szó. Az övéiket olvasom rendszeresen de nem tudok komizni mert nincs rá időm..  Bocsi, és
I love you!!

Már kész is van!!

Igaz csak két kommentet kaptam de
Killa23 nagyon sokat segített!
Köszi Killa23!!!
Szóval miről is szól a blog?
A szereplők múltjával, és a jelenéről csak egy kicsit megváltoztatva.
Már fel is tettem az elsőt ami Jass és Bree találkozását írja le.
Nézzétek meg ha érdekel, ha nem akkor is :D

>>>KATT<<<

Chapter Five/ nem az egész.. Bocsánat

Amikor magamhoz térek, nem jövök zavarba. Pontosan tudom, hol  vagyok, úgyhogy a szememet csukva tartom, és ügyelek arra, hogy a lélegzetem egyenletes maradjon. Megpróbálok mindent  megtudni  a pontos helyszínemről, amennyit csak lehet, anélkül, hogy elárulnám, magamhoz tértem.
Éhes vagyok. A gyomrom csikar, görcsbe rándul és mérges hangokat ad ki magából. Nem hiszem, hogy ezek a hangok elárulnának-, biztosra veszem, hogy álmomban is  korgott és panaszkodott.
A fejem borzasztóan sajog. Nem vagyok  biztos benne, hogy a kimerültség miatt, vagy amiatt, hogy beütöttem. Valami kemény felületen fekszem durva, és.. likacsos. Nem sík, hanem furcsán legömbölyített, mintha egy nem túl mély edényben feküdnék.
A nyakam és a hátam csak úgy lüktetett, de nem attól a póztól amiben feküdtem.
Sötét van. Ezt anélkül is megtudom állapítani, hogy ki kelljen nyitni hozzá a szememet. Nem koromsötét, de elég sötét.
A levegőt még dohosabbnak érzem mint korábban- nedves, rozsdás és valami  furcsa, fanyar mellékíz keveredik benne, ami mintha a torkomban ragadt volna. Hallom, hogy víz hangzik  a lélegzetem, úgy  hét méterről.
Valami éles hang, közelről  hozzádörzsölődött  a talajhoz a fejem felett.
Felsikoltok, és a hangom fül repesztőnek tűnik a szűk helyen. A szemem tágra nyílik. Odébb ugrok a baljós hang forrásától. Ennek következményeként legurulok arról a valamiről amin épp fekszem. A kezem az arcom elé repül,hogy megvédje, a fejem pedig fájdalmasan neki csapódik a falnak.
Homályos  fény rajzolja ki a tökéletes kerek bejáratát a kicsi szobának. Kyle félig ijedt, félig kíváncsi arccal hajol be a nyíláson. Az ajka elkeskenyedik a félelemtől..
Nem mozdul csak rémülten bámul, miközben a szívem újra elindul és a légzésem egyenletesebbé válik.  Mikor a szemébe nézek újra megáll az idő.
-Szia.- lehelem.  Látszólag arra várt, hogy mondjak valamit, mert most felém indul. Olyan indulatosan és szenvedélyesen szeli át a szobát, hogy biztos vagyok benne, meg fog csókolni.
De mikor elér hozzám, nem veszi a kezébe az arcom, hogy szenvedélyesen megcsókoljon, nem ölel át és kényszerít rá, hogy visszaöleljek.  Csak mélyen a szemembe néz.
- Jól vagy?-kérdezi és fürkészve néz végig a testemen. Lép egyet előre és így olyan közel kerülünk egymáshoz, hogy könnyű szerrel megcsókolhatna. Gyengéden megfogja a kezével az állam és közelebb húzza az arcom.  Kellemes bizsergés fut végig a testem, mikor  a szemembe néz.
- Igen, csak nem rád számítottam. - mondom, de a hangom nem  erősebb a suttogásnál. Kyle még közelebb  hajol hozzám és így már érzem, a mentolos leheletét mikor újra megszólal.
- Ki tette ezt veled?-kérdezi és végig simít a nyakam azon részén ahol Marco megharapott.  Tehát észrevette.  Végig nézek magamon és legnagyobb csodálkozásomra már nem a véres szakadt ruháim vannak rajtam. 
- Te átöltöztettél?-kérdezem és máris megbánom, mert nem akartam elrontani ezt a tökéletes pillanatot. Ő csak elmosolyodik és (ha ez lehetséges) még közelebb hajol.
- Nem bírtam nézni, hogy abban a ruhában voltál. Baj?- kérdezi ártatlanul és a hangjára meg rogy a lábam. 
- Ne.. nem- dadogok vissza, mert egész ideges leszek, mikor rá jövök, hogy látott meztelenül.
Felkacag. Nem tudom türtőztetni tovább magamat. Túl sok az érzés. Annyira kívánom Kylet, olyan gyönyörű, kedves és gyengéd. Karjaimat lassan a nyakába fonom és közelebb húzom magamat hozzá. Semmire sem vágyom jobban, mint az ajkára, olyan érzéki, olyan hívogató.
Mikor észreveszi, hogy mi a szándékom a derekamra fonja a kezét. Tudom, hogy ő is arra vár, mikor teszem meg az első lépést. De én még húzni akarom ezt a csodálatos pillanatot. 
-Nem. Nem lehet.- mondja Kyle és eltol maga elől. Én össze zavarodottan nézek rá. Nem értem mi változott ebben a pár pillanatban. Tudom, hogy ő is akarta. Láttam a szemében, hogy szeretné ha megcsókolnám. Kezét még mindig a derekamon tartja de már nem szorítja olyan erősen. Még mindig kívánom őt, de most, kezd kitisztulni a fejem.  Egy gyors határozott mozdulattal hátra lépek. A szenvedélyemet felváltja a bizalmatlanság és kíváncsiság.
-Bocsánat. Nem tudom, mi történt velem. Egyszerűen nem tudok uralkodni magamon.- szabadkozok az előbb történtek miatt. Megint eszembe jut Jass és nagyon elszégyellem magamat.
-Engem is elkapott a hév. Nem csak a te hibád.- a hangja hideg lett és kimért.  Nem tudom, hogy miért ilyen. nem tudom mi történt a között, hogy át szelte a szobát értem és a között, hogy eltolt maga mellől.
-Hol vagyok?-kérdezem és próbálok ugyanolyan hidegen beszélni mint ő.
-A szobámban. Mikor elájultál a sport centerben úgy döntöttem amíg nem találunk ki valamit, hogy mi lesz veled addig itt fogsz lakni.- az, hogy említette a sport centert mindent vissza hozott.  A testem össze rándul, tiltakozik, a még több fájdalom ellen.  Szememet össze szorítom, de minden próbálkozásom ellenére vissza húz az emlék.  Mikor újra kinyitom a szememet, már a sikátorban vagyok. De nem látok semmit, csak a sűrű ködöt, semmi mást.  Nem értem. Nem tetszik.  Hol van Marco?
És abban a pillanatban meglátom. A kisbaba fölött térdel és már ott van a kezében a tőr. Becsukom a szemem, hogy ne lássam mikor meg teszi. De nem hallatszódig fel a csecsemő sikítása. Valaki megakadályozta! Ismerem fel az egyszerű tényt. Kinyitom a szememet, hogy lássam kié volt a hős tett össze szorul a torkom.
Mert én voltam aki megakadályozta. A baba felett térdelek és fogom Marco tőrét, hogy azt nehogy a babába szúrja.  Marco rám néz és egy gyors mozdulattal belém szúrja a tört. Én felsikoltok és holtan össze rogyok.
Marco lassan néz végig s holt testemen, utána feláll és eltűnik a ködben.
Angel még él.
Megmentettem a baba életét. 
-Bree?! Bree!- hallatszik fel Kyle  hangja a hátam mögött. Becsukom a szememet és hagyom had térjek vissza Kyle szobájába.
-Jól vagyok.- nyugtatom meg Kylet, bár a hangom elcsuklik a mondat végén. Egyre gyorsabban  veszem a levegőt és érzem ahogyan össze csuklanak a lábaim.
Kyle még azelőtt megfog, hogy elesnék. Könnyedén felkap és kivisz a sötét szobából. Mikor kiérünk a szobából egy kis folyosón haladunk végig. A folyosó fala tele van képekkel, festményekkel. A folyosóról egyenesen egy kis szobába megyünk át. Itt nincs semmi csak egy francia ágy és egy kanapé. Kyle az ágyra fektet de én rögtön fel is ülök.
-Megmenthettem volna.- rohamozott meg a felismerés.
-Kit?- kérdezi Kyle és a hangja  teljesen tárgyilagossá válik.
-Angelt. Megmenthettem volna, igaz az életem árán, de megmenthettem volna.- hüppögök.  Megmenthetted volna őt Bree, nem kellett volna meghalnia!! ez az egy mondat jár a fejemben.
Hisz olyan kicsi volt, és védtelen. Az, hogy Angel él a képzeletemben sokkal rosszabb mint, hogy újra és újra meghalna.
Élhetne még.
Megismerhetné az anyját,lehetne gyereke, elmehetne gimnáziumba,  lehetett volna barátja.
-Kikapcsolhatod őket Bree- szólal meg halkan Kyle.  Nem tudom miről beszél de nem is érdekel.
Mi értelme van bárminek is, mikor Angel már nem él?
-Az érzelmeket, Bree. Kikapcsolhatod őket.- mondja már hangosabban Kyle. Egyszerre sokkal jobban figyelek rá.
-Lehetséges?- kérdezem reménykedve. Nem kéne többet éreznem ezt a fájdalmat?
Kyle bólint és rám néz.
- Igen. De csak te dönthetsz róla.- mondja.
Lehunyom a szememet és várom, hogy elmúljon a fájdalom. Először nem történik semmi, de aztán valamilyen bizsergést érzek.
Olyan mintha fokozatosan ürülnék ki, mintha egy lyukas vödör lennék amin minden átfolyik.
Lassan eltűnik a fájdalom, a szeretet, a szomorúság.
Mintha minden érzésemet tova fújta volna a szél. Már nem érzek semmit, olyan mintha csak kívülről figyelném az életemet.
Elégedetten nyitom ki a szememet.
-Köszönöm.- sóhajtom. Kyle szomorúan bólint és feláll mellőlem.
-Pihenj még. Hosszú nap áll előttünk.- mondja és kimegy a szobámból. Én elégedetten bújok be az ágyba.
Amint leteszem a fejemet  már alszok is.


tudom, tudom.. nem történt benne semmi még is tök hosszú... Mostanában valahogy nem megy az írás...
Úgy döntöttem, hogy ez egy átvezető fejezet lesz. Eddig még csak azt alakítottam a töriben, hogy legyenek ilyen alap kérdések amiket majd tisztázunk a történet folyamán.
Pl.: Miért arany a baba vére és miért tud beszélni?Kyle és Bree össze jön-e? Marco vámpír-e? Mikor Bree utoljára látta Jasst, akkor miért  gyászolt valamit Jass? Vajon tudta-e Jass, hogy Bree megfog halni, és ezárt gyászolt, vagy csak a csecsemő miatt volt szomorú? Vajon miért látta Bree Sella emlékeit mikor még öntudatlan volt?  Vajon hogy fogja kezelni Bree az "érzelem mentes" életet?... stb.stb.
Értitek?
Na akkor a komihatár még mindig 6, de lehet, hogy megfogom  emelni 7re.. még nem tudom.
Na akkor gyertek és komizzatok :)

Döntés

Nem, nem arról van szó, hogy bezárok, vagy hogy nincs ihletem és ezért szünetet tartok.
Arra gondoltam, hogy  csinálok egy másik blogot is amin a szereplőkről láthattok kisebb töriket.
Ez olyan mintha a törimről írnék fanfictet. pl.: Kyle  élete mielött megismerkedett Breevel, Jass élete..
Értitek? Tehát a töri háttér története lenne benne. Ezt azért csinálnám, hogy jobban magatokévá érezzétek a törit és, hogy ne csak az legyen, hogy  elolvassátok és a következő alkalommal újra kell olvasnotok az  előző fejezetet, hogy képben legyetek..
Mit szóltok? Jó ötlet lenne??
Lehet, hogy hülye vagyok.. Ez csak egy hirtelen ötlet volt...
Na de várom a kommenteket :)

Chapter Four

Nem értem miért kell ilyen messze mennünk az iskolától. Már vagy húsz perce gyalogolunk. Bár nagyon jó érzés ahogyan Kyle a kezemet fogja, mégis megszeretnék már meg állni.
Fáradt vagyok és éhes is. Szeretném látni Jasset.
-Őt nem láthatod többé.- feleli Kyle, mikor megkérdezem, hogy mikor megyünk Jasshez.  A válaszára kétségbe esek. Hogy, hogy nem láthatom többé? Mégis miért? Aztán a kétségbe esésemet felváltja a düh. Ki  Kyle nekem hogy meg mondja láthatom-e a barátomat vagy sem?
Megállunk. A régi sport centrum ajtaja előtt vagyunk.  Pár éve jelentették ki, hogy használhatatlan. Pontosan az után miután egy fiatal lány meghalt, mert nem volt megfelelően biztosítva, mikor falat mászott.
A dühömet felváltja a kíváncsiság.
-Túl sok érzelem.- jegyzem meg Kyle háta mögött. Amint meghallja a hangomat rögtön felém fordul.
-Kyle! Te tudod mi történik velem?- kérdezem reménykedve, hogy talán ő majd segít ebben. Ő keserűen bólogat.
-Gyere, menjünk be. Ott majd mindent elmagyarázok.- mondja és újra megfogja a kezemet. Kelletlenül de követem.  Mikor belépünk a sport center ajtaján, szorosabban kezdem szorítani Kyle kezét. Az egész úgy néz ki, mintha már tíz éve nem jártak volna itt. A sport felszereléseket egy helyre pakolták a terem legvégébe, a terem többi része üres. Pontosabban az ön kormányzat üresen hagyta itt.
A terem közepén egy nagy kanapé van állítva amit már ellepett a kosz és a por. A kanapé mellett egy kis asztalka van amin egy poros pohár és egy tál van elhelyezve.   A terem többi részében mindenhol lim-lom van amit az az elmúlt időben hordtak ide az emberek. Kyle bátorítóan rám mosolyog, mert érzi a kéz fogásomban hogy remegek.
-Semmi baj. Ez csak szemét.-  a baj az, hogy pont emiatt félek ennyire ettől a helytől. Pont olyan  mint a sikátor kicsinyített mása. Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra és magabiztosan válaszolni.
-Tudom.. Csak szeretnék már haza menni, semmi más bajom nincs.- még én is  érzem a hangomban a hamisságot, de nem akarom elárulni Kylenak, hogy mi történt velem a sikátorban. A szabad kezét felemeli és megcirógatja a karom. Akaratlanul is  megborzongok, olyan jó érzés. Érzem, ahogyan az elégedett sóhaj felszakad a torkomból de nem tudom megállítani. Mikor Kyle meghallja elmosolyodik de nem hagyja abba a karom cirógatását. Az agyam minden részét Kyle arca tölti be. Megrázom a fejemet, mikor rá jövök, hogy kezdek bele esni.
Jass a pasim. Én szeretem Jasst.
Mondogatom magamnak folyton, de nagyon nehéz úgy szeretni Jasst, ha egy iszonyat jó pasi a karomat cirógatja. Minden akarat erőmet latba kell vetnem mikor hátra lépek, hogy Kyle ne érjen el a kezével.
Jass a pasim. Én szeretem Jasst.
-Mi történt velem?- kérdezem, mert már kezd nagyon kínos lenni a csend. Kyle arca eddig lágy és kedves volt, de most megkeményedett.
-Bree, ezt nehéz elmagyarázni. Te.. Te azt hiszem, hogy...- kezdett bele elég döcögősen Kyle.   Akármennyire is ideg tépő a pillanat, el mosolyodok, mert olyan aranyos mikor nem tudja, hogy mit mondjon.
Jass a pasim. Én szeretem Jasst.
Az agyam most már automatikusan mondogatja ezt, mindig mikor Kylera gondolok.
-Még nem is ismerjük egymást!- jelentem ki, mert hirtelen sokkal fontosabb lesz, hogy megismerjem mint hogy megtudjam mi folyik körülöttem. Kyle elmosolyodik és látom a szemében, nagyon boldog, hogy nem kell rögtön a legnehezebb résszel kezdenie. Kedvesen kinyújta a kezét felém.  Mindennél jobban vágyok rá, hogy megfoghassam, hogy érezhessem a keze melegét de megint eszembe jut Jass.
Nem felejthetem el ilyen könnyen Jasst. Hisz végül is szeretem, vagy mi.
Így nem fogadom el a kezét, csak intek, hogy üljünk le a kanapéra. A szívem majd kiugrik mikor látom, hogy csalódott mert nem fogtam meg a kezét. Leült mellém a kanapéra és várakozás teljesen rám nézett.
-Mi a teljes neved? Hány éves vagy? Hol laksz? Van barátnőd?- az utolsó kérdés szándékom ellenére csúszott ki a számon. Valószínűleg ez is azért van, amiért nem tudom kontrollálni az érzéseimet.
Mikor Kyle meghallja az utolsó kérdésem elmosolyodik de nem fűz megjegyzést hozzá. Kényelmesen hátra dől és elkezd mesélni.
-A teljes nevem Kyle Harris , Quanticoban születtem és ott is nevelkedtem 14 éves koromig. A születésnapom előtti nap a szüleim elmentek tortáért, de nem jöttek vissza. A kocsijuk bele futott a helybéli folyóba. Nem élték túl.-  Bármennyire is próbálja eltitkolni a fájdalmat a hangjában, nem sikerül neki.- Attól kezdve a nagyszüleimnél nevelkedtem 16 éves koromig, mert akkor meghalt a nagymamám. Utána ide jöttem  San Franciscoba és most itt élek.  Van egy másod állásom a helyi kávézóban, abból a pénzből tartom el magamat.-  tudom, hogy csak azért mondja úgy mintha felolvasná, hogy könnyebb legyen neki beszélni erről.  Mikor a szemembe néz látom rajta, hogy jobban megviseli ez mint mutatja.
-És nem nincs barátnőm.- nevet fel. Én is vele nevetek de csak azért, hogy tovább hallhassam a mély, öblös hangját.
-Sajnálom- jegyzem meg. Ő keserűen elmosolyodik.
-Én is.- hagyja rám, de látszik, hogy nem hisz nekem. Nem bírok tovább megálljt parancsolni magamnak, a nyakába vetem magamat. Ő egy kissé meglepődig de viszonozza az ölelést.
-Tényleg sajnálom.- súgom bele a fülébe. Azt hiszi, hogy nem tudom milyen az, ha valaki elveszít valakit. Pedig pontosan tudom.
-Tehát ennyit lehet tudni rólam.- jegyzi meg, de nem enged el.
-Szóval egyedül laksz?- kérdezem, mert nem tudom elhinni, hogy ez igaz. Ő bólint de látszik az arc kifejezéséről, hogy nem akar többet magáról beszélni. Most rajta van a sor, hogy várakozás teljesen nézzen rám. Én követem az ő példáját és én is hátra  dőlök.
- Ha jobban bele gondolok egész szép életem van.  A családom minta család, jó jegyeim vannak. Itt születtem és szerintem itt is fogok meghalni.- Kyleom, és egy macskám.- úgy érzem ezek teljesen felesleges információk, Kyle
Kyle észre veszi, hogy nem tudok mit mondani.
-Szóval, most már elmondod, hogy mi történik velem?-kérdezem megint. Látszik Kyle arcán, hogy tudja nem tud kibújni a kérdés alol.
-Bree. Sajnálom, hogy ezt nekem kell közölnöm, de azt hiszem, hogy te.. te meghaltál.- nyögi ki végre Kyle. Biztosra veszem, hogy csak viccel ezért felnevetek. 
-Az lehetetlen!- kiáltok fel miközben még mindig kacagok. de eszembe jut, ahogyan Marco elköszönt tőlem, olyan fáradt voltam és sok vért vesztettem.  A nevetésem a torkomra fagy. Minden meg volt ami egy halálhoz kell. 
-Az lehetetlen.- most már inkább sikoltok.  Felpattantam a kanapéról. Az nem lehet, hogy meghaltam. Lehetetlen! Kyle csak viccel velem, próbálta elhitetni velem az agyam de legbelül tudom, hogy igaza van Kylenak.  A szoba elkezd forogni. Hányingerem van.
-Nem,nem..  soha, nem lehet.
-Bree, semmi baj.- próbál nyugtatni Kyle, de semmit sem ér el vele.  A szoba egyre jobban forog.
-NEM LEHETEK HALOTT!!!- ordítom Kyle arcába.  Sajog a fejem, és még mindig hányingerem van. Megbicsaklik a lábam, elesek de nem érdekel.   Nem, nem lehetetlen, soha nem! Minden egyes porcikám az információ ellen tiltakozik.
-Soha- lehelem és minden elsötétedik.

/Kyle szemszöge/

Mikor látom hogy eldől gyorsan oda sietek. Elájult. Mindig elájulnak mikor közlöm velük a hírt. Gyengéden felemelem és a kanapéra fektetem. Olyan gyönyörű arca van.  Szinte megborzongok, hogy milyen szép lány.
Vajon ki ölhette meg? Ki lenne olyan kegyetlen, hogy egy ilyen gyönyörűséget megöl?
Mosolyogva emlékezek vissza arra a pillanatra mikor  még az életünkről beszélgettünk. Olyan aranyos volt mikor megkérdezte, hogy van-e barátnőm.
Persze ez mind azért van mert az elején még minden érzést felnagyítva éreznek.
Ha szeretnek valaki azt nagyon szeretik, ha gyűlölik akkor meg is tudnák ölni.  Nem tudnak parancsolni az érzelmeiknek.
Sajnálom ezt a szegény teremtést. Nem kellett volna még meghalnia.
Tudom, hogy még nem fog egy hamar felébredni, így leülök mellé a kanapéra, hogy tovább csodálhassam..


Ezt az utolsó pár sort azért tettem be, Kyle szemszögéből, hogy láthassátok milyen lenne ha nem csak Bree szemszögéből írnék.
Nekem nem tetszik annyira a fejezet, mert  nem volt ihletem hozzá.. Elég rossz kedvem van mostanában és ez az írásomra is kihat.
Komment határ: 6!! Tudom, hogy minden író azzal nyaggat, hogy írjatok hozzá kommentet, de tényleg fontos lenne számomra.. Lehet, hogy egy kicsit kihozna a depimből...

Chapter Three

Ez még nem az egész.. 


Olyan lesz a vég mint a kezdet. Legalábbis nekem ezt mondták.
De tévedtek..

A nap lenyugvóban- minden olyan csupa rózsaszín, erről a barátom jut eszembe.. Mi is volt a neve? Luke.  Úgy ejtem ki a nevét, még ha gondolatban is mintha az valamilyen drága selyem lenne, mire vigyázni kell. Gyönyörű neve van.  Igaz még csak pár hete vagyunk együtt, de én már tudom, hogy hozzá fogok menni.  Elégedve szívom be az alsó ajkam mikor arra gondolok, hogy  haza érve rögtön felhívom. Lépéseket hallok magam mögött. Egy perce elszorul a torkom a félelemtől de aztán rá jövök, hogy itt úgysem bántana senki.
-Elnézést- mondja valaki, de nem ismerős a hangja.
Odafordulok és egy 17 éves fiút látok. Nagyon szép szeme van, olyan kék mint az óceán.

Marco.. Ismerem fel az arcot. Szólni akarok a lánynak, hogy fusson meneküljön de nem tudok megmozdulni.

-Jó napot!- üdvözlöm kedvesen.
-Üdv.  Engem Marconak hívnak.- Rám mosolyog.- Nem rég költöztem ide és.. azt hiszem, eltévedtem.
-Ó! Hova szeretne eljutni? Az autóm itt van…
-Nem, nincs messze sétálni indultam de nem találok vissza a Jonse utcába.
Az utca nevére akaratlanul is megborzongok. Az egy régi sikátor. A helyiek közül sokan úgy tartják, hogy szellem járta hely. De azért felajánlom neki, hogy megmutatom merre van és gondolatban elnézést kérek magamtól, hogy  nem megyek haza rögtön, felhívni Luket. A fiú kedvesen megköszöni. Bármennyire is szeretem Luket a mosolya láttára megremeg a lábam.  
-És honnan költözött ide Marco?-kérdezem, csak hogy halljam a selymes hangját.
-San Diegoból- dünnyögte Marco.  A hangja megváltozott, feszültebb lett.
-Miért a Jonse utcában lakik?Úgy hallottam, hogy veszélyes hely.- jegyzem meg, mert kezd kínossá válni a csend. Marco felnevet. Olyan selymes és könnyed a nevetése, felgyorsul a szív verésem és közelebb húzódok hozzá.
-Igen. Én is hallottam. De tudok magamra vigyázni. Hogy hívják kegyedet?
-Sellának.- ejtem ki a nevemet és teljesen elfelejtem Luket.
A félelemtől elszorul a torkom. A lány bele sétál Marco csapdájába.A szívem megdobban, de valahogy furcsán. Túl vissza fogottan és.. Rebbenősen.

-Bejönne egy teára?-kérdezi Marco.
-Persze.- a hangom csak úgy remeg zavaromban. Marco kinyújtja a kezét. Elpirulok, de megfogom azt. Ő jó erősen megszorítja és előre ránt a testére. Nem értem. Nem jó érzés. Nem tetszik. A szívem gyorsabban ver és félni kezdek. Még sohasem féltem ennyire. Nem értem.  Marco keze az arcom felé lendül, és hátrahőkölök. De nem üt meg. Csak félre fordítja a fejemet, hogy el érje a nyakamat. Egyre jobban félek, szinte megbénulok a félelemtől.  Marco villám gyorsan a nyakamra veti magát. Érzem ahogyan a fogait bele  vájja a bőrömbe. Éles fájdalom hasít belém, de nem tudok megszólalni. Érzem hogy  szívja ki a vért a szervezetemből de nem tudok védekezni. Minden olyan gyorsan történik és nem tudok semmit se tenni ellene.
-Elé..- kezdem mondani, de már nem tudom befejezni, mert már nem látom őt. Már nem érzek fájdalmat. Nem érzek semmit..

Ennyi.
A lány biztosan meghalt, Marco megölte mint engem. Megölt. De akkor hogy tudok gondolkodni, érezni? Egy kedves nő arca tölti be a fejemet. Ő meg ki?
Anya. Ejti ki az agyam automatikusan a nevét. Lassan kezdek vissza emlékezni. Volt egy anyukám akit úgy hívtak, hogy..
Nem  jut eszembe a neve bárhogy is próbálkozok vissza emlékezni. Valami zaj, egy mély hang visszahangzik körülöttem. Olyan mint valamilyen csoszogás, vagy csúszás..  Nem fordítok rá különösebb figyelmet, mással vagyok elfoglalva. Próbálok vissza emlékezni, hogy ki is vagyok, de nem emlékeszem semmire.
 Apa. Egy újabb nevet formált az agyam. Egy apám is volt akitől kaptam valamit, de nem emlékszem rá hogy mit.. Valami szépet.
Megőrjített, hogy nem tudom ki az apám vagy az anyám.  A csoszogás megint felhangzott, de már egész közelről. A félelem végig szántott az egész valómon. Valaki közeledik, és engem akar.
Egyszerre képek villantak be, ahogyan Marco éppen feltépi a nyakamat.  Fel akartam sikoltani de nem találtam a számat.       El akartam menekülni, de nem éreztem a lábamat. Tudom , hogy Marco jött el értem, hogy még több szörnyűséget tegyen velem. Velem és a szeretteimmel..
  Jass.  Arról, hogy szeretet ez a név jut az eszembe. De ki az a Jass? Bárhogy  is kutatok a név tulajdonosa után az agyamban se hogysem találom hozzá az arcot.  Egy kép ugrik be amint egy idegen férfi ölében ülök és ő csókolgat engem. Gyönyörű férfi.  Magas és izmos. A haját röviden hordta, ami remekül kihangsúlyozta az izmos nyakát.
Mély kék szeme volt amibe ha egyszer bele néz az ember nem tudja nem szeretni a tulajdonosát. A szája telt volt, de éppen hogy. Ő Jass. Mondta az agyam. Boldogság tölt el mikor Jassre gondolok.
Vettem egy nagy levegőt és az elmém hirtelen kitisztult.
Érezem, hogy fekszem.. de ez is olyan furcsán szokatlan. Olyan mintha.. Nem lenne elég belőlem? Mintha sokkal kisebb és könnyebb lettem volna? Nem. Az lehetetlen.
Furcsa szag volt -  fülledt és egy kicsit penészes. Emlékeztem erre a szagra.. De biztos voltam benne, hogy ilyet még soha életemben nem éreztem.Semmit sem láttam csak valamilyen tompa vörösséget -  a szemhéjam belsejét. Ki akartam nyitni a szemem úgyhogy kerestem az izmokat, amik erre szolgálnak. De valahogy mintha nem lettek volna izmaim. Valami vagy valaki megérintette a szememet.
Ó, szóval ott van.  Most már tudtam vele pislogni, hogy megtaláltam. A szememet hunyorogva nyitottam ki.  Beletelt egy percbe mire képes voltam fókuszálni vele.  Túl sok  a fény, túl sok dolgot kell felismernie a szememnek. Belém nyilall a fájdalom, mikor teljesen kinyitottam a szememet.  Meg akartam érinteni az arcom, de valaki felém nyúlt.
Megpróbáltam megmozdítani a kezemet, hogy megvédjem magamat de ettől a felettem lévő kéz is megmozdult. El kezdtem remegni a félelemtől, a felettem lévő kéz szintúgy.
Vagy  úgy.
Marco. De Marco helyett csak egy patkányt látok, ki éppen az ebédjét fogyasztja . A megkönnyebbülős olyan élesen hasít belém, hogy szinte megijedek tőle.

Marco
Megölt.
A szót félve ejtem ki. Ha megölt volna akkor most halott lennék. De nem vagyok az, tehát mégsem haltam meg. Az öröm olyan gyorsan tölti meg a testemet, hogy nincs időm vissza fojtani, és felkacagtam.  Mikor rá jövök, hogy mit tettem elszégyellem magamat. Miért kacagtam fel? Nem értek semmit.
Haza akarok menni. Haza. De hol van az? Van nekem egyáltalán otthonom? Még egyszer megpróbálom felemelni a lábamat és most sikerül is. Megint felkacagok örömömben, majd újból elhallgatok. Minden érzés olyan nagy impulzusokban jön, hogy nem tudom irányítani őket. Lassan feltápászkodok.
A hajam össze van ragadva, de nem tudom hogy mitől. Lassan végig húzom a kezem a hajamon és mikor a szemem elé emelem, hogy megnézzem mégis mitől mocskos a hajam össze rogynak a lábaim.
A hajam egészen olyan,  mintha szőke lenne. Az aranyos folyadék miatt, ami szinte az egész hajamat beszínezte.
Egy kép ugrik be, egy férfi egy csecsemő fölött térdel, és belé szúr egy tört. A baba felsikolt, de a férfi nem törődik vele, megfordítja a tört a baba testében majd kihúzza azt. A csecsemő testéből elkezd folyni ez az aranyos folyadék.
Angel. Ez volt a baba neve. Fel sikoltotok, mert már emlékszem. Mindenre emlékszem.  A fájdalom élesen hasít belém. Angelt ugyanaz ölte meg mint engem. Csakhogy engem előtte még megkínzott. Megharapott és megvert. Fel zokogok és térdre esek.  Nem tudom levenni, a kezeimről a szememet. Nem tudom levenni, Angel véréről a szememet.  Miért élek? Miért ébredtem fel? Ezt a kérdést már sokadjára  teszem fel magamnak de még mindig nem tudom rá válaszolni.
-Segítség!- ordítok fel, mikor rá jövök, hogy Marco bármely pillanatban itt lehet értem. Hisz ez a sikátor a vadász területe. Már három embert ölt meg itt. Sellát, Angelt és engem.  Tétován felemelem az egyik lábamat, az engedelmeskedik nekem és fel lendül a magasba, majd egy kicsit előttem újra földet ér.
Meg van az első lépés. Gondolom elégedetten és megpróbálom a másik lábamat is rá bírni, hogy mozduljon meg. Így teszem meg az első száz métert, mikor észre veszem, hogy a sikátor előtt éppen egy pár sétál  el. Majd nem megint felkiáltok örömömben örömömben, de most sikerült időben kontrollálnom magamat.  Gyorsabb lépés módra bírtam a lábaimat és így kiáltottam feléjük:
-Kérem segítsenek!! Kérem!!- A hangom nem volt több mint egy sóhajnál. Abba is bele kapott a szél és messzire vitte tőlem. Még egyszer megpróbáltam, most már sikerült valamivel hangosabban beszélnem.  A pár megállt és hallottam ahogyan a férfi kérdez valamit a nőtől.
-Hallottad ezt drágám?- kérdezi össze zavarodva a férfi. A nő bele fülel a levegőbe, erre én még hangosabban kezdek ordítani.
-Nem édesem semmit. Biztos a füledre ment a pálinka.- jegyzi meg játékosan a nő. A férfi először tettei a féltékenységet, majd a nő fülébe csókol és tovább haladnak. Teljesen le vagyok törve. Hogy, hogy nem halottak? Hiszen előttük öt méterre ordibáltam. Utánuk futok, mert már itt akarom hagyni végre ezt a koszos sikátort, de már nem érem be őket. Mikor kint vagyok az utcán pillantom csak meg a kocsimat. Az én kocsimat. Az emlék kép gyorsan telíti be az agyamat.
Apa át ad nekem egy kocsi kulcsot mire én a nyakába ugrok és egy gyengéd csókot nyomok az arcára.  Ő felnevet és megjegyzi, hogy minden születésnapomra fogok kapni egy kocsit, ha ennyire örülök. Most rajtam van a kacagás sora és még egyszer meg puszilom. Anya lép ki a házból, ő is szeretne kapni egy ölelést. Én szívesen teljesítem a kívánságát.
Tehát ez tényleg az én kocsim. De hol van a kocsi kulcsom? 
Gyorsan a zsebembe nyúlok de az üres. Vissza nézek a sikátorba és már biztos vagyok benne, hogy valamelyik szemét kupac tetején lesz. Nem akarok vissza menni a sikátorba de muszáj. Újabb emlék kép.
Jassel vagyok egy iskola teremben és éppen csókolózunk. Majd mond nekem valamit és én erre eltaszítom magamtól. El kezdek kiabálni és kirohanok a teremből.
Ekkor láttam utoljára Jasset.  Erre a gondolatra elszorul a gyomrom és dühösen bele rúgok a kocsiba.  A kerék a rúgásomtól meg süpped, majd kilöki a lábamat.  Jasset akarom látni. Most.  A türelmetlenség szörnyen fáj. Olyan mintha addig a pillanatig amit el akarsz érni, nem is léteznél. Kocsival nem tudok menni, hát maradt a tömeg közlekedés.
Az utca végén látok egy busz megállót. Sietve oda megyek és bár már sajog a lábam a futástól, nem lassítok a lépteimen.  Szerencsére pont akkor parkol le a busz a megállóban mikor oda érek. Egy rakás ember szál le a buszról és már csukódik az ajtó mikor felszállok.  Mikor megtaláltam a busz jegyét a zsebemben gyorsan átnyújtom azt a sofőrnek de az nem fogadja el.  A düh gyorsan kúszik fel a torkomon majd kirobban belőlem.
-Hé ember, nem látod hogy fizetni szeretnék?-rivallok rá a sofőrre. Arra számítok, hogy többen felkapják a fejüket erre de látszólag senkit sem érdekel ez a kis jelentet, mert még nem is néznek fel a tenni valójukból. A sofőr még mindig nem néz rám, bevallom magamnak, hogy ez reménytelen. Keresek egy üres helyet a buszon és leülök.
A vég állomáson én vagyok az első aki leszáll a buszról.  Nem értem, hogy mi ütött ezekbe az emberekbe, mikor megkérdeztem a mellettem ülőtől, hogy merre van a közép suli rám sem nézett. Mikor pedig le szállt rá taposott a lábamra. Azt hittem, hogy a szakadt és véres ruhámtól mindenki el fog ámulni, de még csak rám sem néztek.
Dühöngve térek rá az ismerős utcára, aminek a végén ott van az iskola. Mikor beérek a kapun éppen kicsöngettek. A dühöm egykettőre elszáll, mikor arra gondolok, hogy újra láthatom Jasst. Ő majd elmagyarázza, hogy mi történt velem. Be sietek az  iskola folyosóra és egyenesen Jass osztály terme felé veszem az irányt.  Mielőtt bemennék gyorsan végig nézek magamon. A hajam össze van ragadva Angel vérétől, a ruhám néhol szakadt és az egészet vér borítja, az arcom csupa mocsok.
Remek.  Legalább túl leszünk a "csak sminkben láthatlak időszakon" gondoltam és beléptem a terembe.
A teremben már mindenki szedelőzködik, valószínűleg most lett vége az utolsó órának.  Rögtön Jasst keresem a pillantásommal de sehol sem találom.  A rémület és a csalódotság hamarabb elér mint a felismerés, hogy ezek szerint Jass egész nap nem volt suliban.  Rögtön az egyik lány felé fordulok, hogy megkérdezzem, nem tudja-e hol van Jass, de ő rám se néz. Megint elönt a düh és már lendítem a karomat, hogy megüssem mikor valaki lefogja azt. Csodálkozva de mégis örömmel pillantok a megállítóm felé.   Az arcát eltorzította a düh de még így is látom, hogy nem egy átlagos arc az övé. Nem is kék inkább szürke a szeme, olyan átlagos. A haja hullámos - és sötét.
Nem magas, olyan átlagos.
Mégis van valami az arcában amivel nem tudok betelni, amitől csak állok és nézem.  A fiú is így lehetett velem, mert amint a szemembe nézett eltűnt a düh az arcáról. Mintha megállna az idő. Már nincs semmi rajtunk kívül. Csak én és ő. Senki más. Szinte érzem ahogyan helyre billen a világ minden egyes darabja.
-Kyle?-szakítja félbe a lány akit megvédett tőlem Kyle a pillanatot. Kyle azonnal le veszi a kezét a csuklómról és lép egyet hátra.
-Gina!- biccent kimérten Kyle és elkezd hátrálni. Én még egy dühös pillantást küldök a Ginának nevezett lány felé majd Kyle után szegődök.
-Kyle? így hívnak? Engem Breenek.- mutatkoztam be, mikor Kyle mellé értem. De ő nem áll meg, hogy viszonozza a gesztust inkább még gyorsabb iramot kezd diktálni. Mikor elérünk a terem végébe gyorsan felkapja az iskola táskát a hátára és szinte kifut a teremből. Nem értem, hogy mi ez de követem.  Mikor kiérek a folyosóra már eltűnt a tömegben. Dühösen toppantok egyet a lábammal és megfordulok, hogy megkeressem Jasset.
-Bree, ugye?-kérdezi egy  hang a hátam mögül.  Mély és öblös hang és bár csak egyszer hallottam még azonnal felismerem. Olyan gyorsan fordulok meg a tengelyem körül, hogy bele szédülök. Hatalmas mosolyt varázsolok az arcomra. Kyle az. Látszik, hogy zavarban van és egy kicsit fél is
-Igen.
-Beszélhetnénk valahol máshol?- kérdezi, halkan és közben a falat nézi. Bólintok és hagyom, hogy kivezessen a suliból.

Komihatár: 6

Chapter Two

Másnap Anya kiabálására ébredtem. Álmatlan és szörnyű éjszakám volt.  Nem tudtam  rendesen elaludni mert még mindig a kis baba sikítása kísértett.  Egy csöppet sem volt kedvem ma iskolába menni, de tudtam hogy  muszáj.  Az alvás azért sokat segített. Még mindig rettenetesen gyászoltam a babát, de mintha a testem már befogadta, volna a fájdalmat ami a gyásszal  jár. Már a lényem része volt.  Gyorsan felkaptam magamra egy egyszerű pólót egy kis farmer nadrágot és egy papucsot és már rohantam is le a lépcsőn. Anya mint minden reggel ma is  tojást készített reggelire. Amint meglátott rosszallás futott végig az arcán.
-Menj és fésülködj meg- utasított. Én normális esetben elkezdtem volna vitatkozni, hogy nincs semmi baj a hajammal de most jobbnak láttam felmenni. Mert nem akartam hogy anyám lássa, hogy mindjárt sírok. Látszólag még nem vagyok kész élő emberek közé menni, mert amint megláttam anyát rögtön  a halott kisbaba jutott eszembe, ki már sohasem fog beszélni az anyjával. Mikor bele néztem a fürdőszobai tükörbe egy barna hajú, barna szemű lány nézett vissza rám.  A hajam tényleg elég kócos volt de ez akkor egy csöppet sem érdekelt. Egy egyszerű  copfba fogtam, hogy ne keljen megfésülködnöm. Mikor végeztem össze pakoltam az iskolába. Mindezt teljesen automatikusan csináltam. Ha valaki már túl van az általánoson szert tesz egy olyan rutinra ami abból áll, hogy az illető teljesen automatikusan készülődik reggel. Nem akartam megint találkozni anyával, így  megvártam míg kimegy a konyhából és akkor gyorsan elhúztam a csíkot. Már csuktam be az ajtót mikor meghallottam anya bosszús sóhaját. Én egy kicsit elmosolyodtam, mert még ilyen szörnyű gyász közepette is jó érzéssel töltött el ha nem azt csinálom amit mások mondanak. Amint kiléptem az utcára, rögtön elfogott a félelem, mit tudtam most már mindig  el fog fogni mikor kilépek a szabadba. A félelmet megpróbáltam olyan mélyen magamba fojtani amennyire csak lehetséges.  A kocsim felé vettem az irányt. A kocsit apától kaptam a 16. születésnapomra és azóta is folyton azzal járok. Mikor a kocsihoz értem, már a kezemben volt a kocsi kulcs. Gyorsan bepattantam az ülésre és bedugtam a kocsi kulcsot a helyére. A következő pillanatban felberregett a jól ismert motor hang. Egyesbe tettem és már indultam is. Szerettem vezetni, ilyenkor éreztem, hogy én irányítok.   20 perc múlva már az iskolában voltam. Amint az iskola közelébe értem, elfogott az az egyfajta szorongás ami mindig elfog mikor az iskolához érek. Mikor leparkoltam a parkolóba nem szálltam ki rögtön a kocsiból. Hagytam, hogy pár percig had uralkodjon el rajtam megint a gyász. Újra felidéztem azt amit a baba mondott "sajnálom". Meg akartam tudni, hogy mit jelent. Mégis mit sajnál?  Éreztem ahogyan a gyász szinte megbénít. Nem tudtam elfojtani, nem tudtam leállítani.  A szemem elhomályosodott és a következő pillanatban már megint a sikátorban voltam. Újra éreztem a bűzt, újra láttam az üres sorházakat. "Itt végzünk vele, vagy haza visszük?" ez az egy mondat zúgott a fejemben.  Nem akartam megint átélni ahogyan megölik a babát. Pedig  tudtam, hogy vészesen közeledünk ahhoz a pillanathoz.  Felsikoltottam tehetetlen dühömben. Nem tudtam megszabadulni az emléktől. Rá ütöttem a kormányra, dühömben. Nem akartam vissza térni még ha gondolatban is a sikátorba.  De megint ott voltam. Marco letette a csecsemőt a földre és előhúzta a tört. A csecsemő fölé hajolt, hogy bele szúrja azt.
-Hé, Bree! Hát itt vagy?-hirtelen szakadt félbe a rémkép. Végre megint a kocsimban és nem a sikátorban voltam.  Nem tudtam felismerni a hangot, se azt hogy honnan jött. Értetlenül körül néztem a hang tulajdonosát keresve. Csakhogy az iskolai parkolóban reggel tájt mindenhol diákok voltak. Némelyik kocsival jött, de a legtöbben csak itt lébecolnak óra előtt. A nagy tömegben képtelenség volt megtalálni bárkit is. Gyorsan a vissza pillantó tükörbe néztem, hogy leellenőrizzem a külsőm. A szemem egy kicsit vörös volt, rémületet tükrözött.  A számat rémülten összeszorítva találtam. Halálra voltam rémülve.  Még mindig a sikátorban voltam, csak  most már nem a szemem itt volt a valóságban.Éreztem, hogy vissza húz a képzeletem a sikátorba, így gyorsan feltéptem a kocsim ajtaját és kiugrottam a kocsiból. A hirtelen hely változás vissza térített a való világba. Kihúztam a táskám az anyós ülésről és becsaptam a kocsi ajtót.   A fejem csak úgy tüzelt. Olyan volt mintha égtem volna, a homlokomat a hideg kocsi ablakhoz támasztottam, és próbáltam ésszerűen gondolkodni. A hideg megnyugtatott valamelyest.  De mivel most nem csináltam semmi fizikai  dolgot a képzeletem megint vissza kalandozott a sikátorba. Erőteljesen megráztam a fejemet, így próbáltam  kiűzni Marcot a fejemből. Valaki a hátamra tette a kezét. Én ugrottam egyet rémületemben, mert biztos voltam benne,hogy Marco és a társa jött el értem.
-Bree, semmi baj.- nyugtatott meg ugyanaz a hang amely az előbb kirángatott a kocsiból.  Most már felismertem a hangját. Jass volt az, a barátom. Jassel pár hónappal ezelőtt jöttünk össze és azóta is folyton együtt voltunk. Mindent együtt csináltunk. Már volt róla szó, hogy össze költözünk de anya végül is nem ment bele. Csak az edzésekre mentem  külön és arra is csak azért, mert  nem szeretett víz közelben lenni. Mikor megfordultam a tökéletes arcával találtam szemben magamat. Barna szeme és szőke haja volt. A haját elég rövidre vágatta, azt mondván, hogy nyár van kell neki a szabadság. Igazából sokkal jobban nézett ki fél hosszú hajjal de ezt nem mondtam meg neki, mert féltem,hogy amilyen hülye vissza ragasztja a haját.  Tökéletes párt alkottunk. Ő sem szerette ezt a várost én sem szerettem ezt a várost. Egyikünk sem volt túl menő, de nem is voltunk olyan a tipikus bénák.
-Jól vagy?-kérdezte, a hangja tele volt félelemmel. Gondolom most vette észre,a halálra vált arc kifejezésemet. El akartam mondani neki, hogy mit éltem át tegnap este de féltem, hogy  nem fog hinni  nekem és szakít velem, mert azt hiszi hogy megbolondultam. Az az igazság, hogy tényleg gondoltam arra, hogy csak oda képzeltem az egészet. De mikor felidéztem  a baba  kiáltását tudtam, hogy valóságos volt. Nem lehetett az hogy a képzeletem  kitalált volna ilyen szörnyűséget.  Próbáltam  rendezni az arc vonásaimat és a lehető legvidámabb hangomon válaszoltam neki.
-Persze, csak elfelejtettem  hogy ma írunk irodalomból és nem tanultam rá.- mondtam és a végén egy mosoly féleséggel is megpróbálkoztam, de inkább egy vicsorgás született belőle.  Látszott Jassen, hogy jobban ismer már ahhoz, hogy tudja nem csak az irodalom dogáról van szó.
-Bree. Elmondhatod.- mondta és szeretet teljesen végig húzta a kezét az arc csontomon.  Mindennél jobban elakartam mondani neki. El akartam mondani neki, hogy ne csak én cipeljem ezt a szörnyű titkot. A két felem most őrült harcba kezdett. Az egyik azt mondta, hogy ne mondjam el. Hiszen akkor többé nem fog szóba állni velem, mert az fix, hogy  nem fog hinni nekem. De ugyanakkor a másik felem azt mondta, hogy mi van a mégis hinni fog nekem? Mi van ha hinni fog, és segíteni fog a feldolgozásában? A kettő felem közt őrlődtem, de mikor ránéztem Jassre, el volt döntve a kérdés. Miért ne segítene valaki akinek ilyen gyönyörű arca van. Mikor rá néztem Jassre újra belé szerettem.  Újra megszerettem ahogyan ráncolja a szemöldökét mikor ideges, újra megszerettem azt a két kis gödröcskét ami mindig akkor jelenik meg ha mosolyog. Lassan bólintottam, hogy jól van elmondom. Nem tudtam hogy szépíteni a dolgot, így egyenesen az igazság mellett döntöttem. Megfogtam Jass kezét és megkértem, hogy ne itt beszéljük meg a dolgot. Ő bólintott és viszonozta a kéz fogást.
-Akkor mégis hol?-kérdezte.  Én nem tudtam válaszolni neki, mert teljesen lefoglalt az amit mondani készültem neki.  Mikor látta, hogy feleslegesen vár választ a kérdésére az iskola felé húzott. Én automatikusan engedelmeskedtem neki. A következő pár percet teljes kábulatban töltöttem, mert azon gondolkoztam, hogy hogy fogom mégis megmondani neki. Jass megszorította egy kicsit a kezemet így döbbentem rá, hogy már nem a parkolóban hanem egy üres osztály teremben vagyunk. Leültem egy székre, Jass pedig elém ült.  Vettem még egy nagy levegőt és elkezdtem mesélni. Mindent elmondtam.Hogy, hogy kerültem a sikátorba, hogy hogyan ölte meg Marco a babát és hogy utána hogy menekültem el. Jass arcáról semmit sem lehetett leolvasni, minden érzését egy monoton maszk mögé rejtette. Mikor végeztem elhallgattam és vártam Jass reakcióját. De Jass nem reagált csak engem nézett. Ameddig Jass válaszára vártam körül néztem egy kicsit a tanteremben. Már régen nem tarthattak itt semmilyen órát, mert a táblán néhol már pókhálók voltak és  a székek is elég porosak voltak. Elég kis terem volt, a falán pedig különböző történelmi korokat ábrázoló festmények voltak elhelyezve. Majdnem biztos voltam benne, hogy ez egy Történelem Terem.
-Vissza kell menned a sikátorba.- szólalt meg Jass. Mikor ránéztem  a szemében feltétlen bizalmat láttam. Örültem, hogy hitt nekem, hogy nem vonta kétségben azt amit mondtam.
-Miért?-kérdeztem vissza, mert már a puszta gondolatra, hogy vissza kell mennem oda, felállt a szőr a hátamon.
-Szerinted fel tudod dolgozni máshogy a történteket.-kérdezte Jass.
-Lehet, hogy igazad van.- mondtam elgondolkozva. Jass megcsóválta a fejét.
-Nem tudom,  hogy mit láttál Bree, de az biztos hogy nem emberi cselekedet volt. Egy babának sincs arany vére.-  Bólintottam, hogy igaza lehet, és tudtam hogy vissza kell mennem. De nem akartam egyedül végig csinálni.
-Velem jössz?- kérdeztem. Nem kellett pontosítanom, Jass megértette, hogy a sikátorra céloztam. Lassan bólintott, és mikor a szemembe nézett és  ki tudtam olvasni belőle a feltétlen szeretetet. Bár tudtam, hogy én is így érzek Jass iránt mégis megrémített az amit a szemében láttam.
-Mikor indulunk?
-Hát ha nem bánod én rögtön indulnék.- mondta Jass.  Én a helyzet ellenére is elmosolyodtam mert tudtam, hogy Jass arra céloz, hogy tudja mennyire szeretem az iskolát.
-Nem bánom.- mondtam és rá fintorogtam. Ő elnevette magát és magához vont.
-Nem lesz semmi baj. Együtt túl éljük.- Én is elmosolyodtam és a mellkasára tettem a fejemet.
-Mi lenne ha mégis várnánk egy kicsit?-kérdeztem reménykedve. Most Jassre volt szükségem. Jass elmormolt egy "jól van"ot és még szorosabban szorított.  Gyengéden círogatta a hátamat és közben, megnyugtató szavakat mormolt.  Most először gyászoltam úgy a babát, hogy nem tértem vissza a sikátorba képzeletben.
-Kicsim. Ma eljöhetnél hozzánk!- ajánlotta fel Jass. Én mindig szívesen voltam náluk, mert  talán az övéjük az egyetlen ház a városban ahol tényleg érződik, hogy nem szeretik ezt a várost.
-Rendben, úgyis szerettem volna kérdezni valamit anyukádtól.
-De most nem lesznek otthon.- mondta Jass. Volt valami fura vágyakozás a hangjában amit nem tudtam, hova tenni. Elkezdett járni az agyam, hogy vajon mért érezte fontosnak, hogy ezt közölje velem.
-Óóó- mikor végre rá jöttem, annyira meglepődtem, hogy hangosan felkiáltottam. Jassel még nem feküdtünk le egymással, bár azon kívül már mindent megengedtem neki. Néha nekem  még sok is volt de nem szóltam, mert tudtam, hogy neki jó.  Nem  tartottam ide illőnek ezt a témát, ezért inkább kiszálltam az öléből.
-Menjünk a sikátorba.- mondtam és egy kicsit zavarban voltam. Jassen látszott, hogy most egy kicsit sincs kedve elmenni de ő is felállt.
-Bree, mi a baj?
-Semmi, csak szeretnék már túl esni rajta.- mondtam csendesen. Bár ez nem volt teljesen igaz, de volt benne igazság. Láttam Jassen, hogy tudja mi a bajom igazából, de nem fogja felhozni.  Hozzám lépett és átkarolta a derekamat.
-Én meg azt szeretném ha nem félnél tőlem. Nem vagyok rossz ember.- suttogta. Én nem is értettem, hogy mire érti ezt. Képtelenségnek gondoltam, hogy ő rossz ember lehet. Gondolom egy kicsit túl dramatizálta azt, hogy az előbb kibújtam az öleléséből.
-Tudom. Egy percig sem gondoltam hogy az vagy.- suttogtam vissza és a nyakára tettem mindkét kezemet. Ő elmosolyodott.
-Rendben.- mondta és az egyik kezével elengedte a derekamat és a kezébe vette az arcomat. Tudtam, hogy mi fog következni még mielőtt megtörtént volna. Az arcomat közelebb húzta az övéjéhez és kérdően rám nézett. Nem tudtam mit válaszoljak bár tudtam rá a választ.  Jass látta, hogy tétovázok de nem törődött vele. Azonnal lecsapott az ajkaimra. Szenvedélyesen de mégis gyengéden csókolt. Én azonnal viszonoztam a csókját. Felbátorodva még erősebben csókolt, de én nem bántam. A kezemmel dús szőke hajába túrtam. Éreztem ahogyan elfogy a levegőm, de nem törődtem vele, úgy voltam vele, hogy inkább a levegő menjen el mint ez a csodás pillanat. Jass viszont megérezte, hogy már nem kapok levegőt, mert azonnal elengedte a számat. Bár már nem csókolóztunk, de még  mindig szorosan öleltük egymást.
-Mehetünk. Csak adni akartam neked egy kis erősítőt-  jegyezte meg  lezseren Jass. Én elmosolyodtam és kibontakoztam az öleléséből.
-Nem vártál meg.- jegyeztem meg. Tudta hogy a csók előtti pillanatról beszélek.
- Tudtam, hogy akarod.- mondta és megcirógatta az arcomat. Én dühös lettem és el hajoltam a keze elöl.
-Nem nem tudtad. Te mindig nélkülem döntesz. Mint a ma estével is, én nem egyeztem bele. De ez neked sohasem volt baj- vágtam a fejéhez és ezzel a legutóbbi együtt létre is céloztam. Kiviharoztam a teremből. Amint kiléptem máris megbántam amit benn mondtam. Tudtam, hogy igazam volt de nem kellett volna ilyen durván fogalmaznom.  Vissza akartam menni, bocsánatot akartam kérni. De akkor megszólalt az iskolai csengő a fejem felett, biztos voltam benne, hogy most kell meglógnom különben lezárják az iskola kaput és esélyem sem lesz elszökni. Így nem mentem vissza a terembe, hogy bocsánatot kérjek, hanem egyenesen a kocsim felé vettem az irányt. Gyorsan átvágtam az óra előtti  gyülekezeten, és már kint is voltam a parkolóban. Amint oda értem azonnal a kocsimba ugrottam és már indítottam is. Felberregett a kocsim és már ki is kanyarodtam a helyemről. Láttam, hogy a portás bácsi, pont most zárja a kapukat. Káromkodtam egyet,  és felgyorsítottam. Csikorogva értem a kapuhoz, mikor meglátott a portás először csodálkozás majd rosszallás futott végig az arcán mikor felismerte, hogy mi a tervem. Az ajtó már fél úton járt mikor én neki hajtottam. Hallottam a portás rémült kiáltását de nem néztem oda, bár tudtam, hogyha mégis megtenném az egész iskolát a hátam mögött látnám.  Mikor láttam, hogy a kapun már nem férek ki, gyorsan elfordítottam a kormányt és  megnyomtam a féket. Mivel eddig 80-al mentem, most a kocsi teljesen kifordult. Több rémült kiáltást is hallottam magam mögött, de én pont ezt akartam.  A kocsi még mindig forgott és én a megfelelő pillanatra vártam.
-Gyerünk kicsikém, gyerünk- mormoltam magamban. Mikor elérte a kocsi a megfelelő szöget rántottam egyet a kormányon a másik irányba és tövig nyomtam a gázt.   A kocsi elindult előre és így már kifértem a  bezáródó kapun. Mikor áthajtottam szinte éreztem ahogyan a fém kapu érinti a kocsim oldalát, de nem érdekelt. Kinn voltam. Diadalittasan felkiáltottam de amilyen gyorsan jött a jó kedvem olyan gyorsan is ment. Mert amint kinn voltam az utcán, eszembe jutott, hogy miért is szöktem meg. Hátra fordultam az  iskola irányába és Jass arcába ütköztem. Ott állt az éljenző diákok között. Az arca tele volt megbánással és sajnálattal. Mikor észrevette hogy őt figyelem megpróbált rám mosolyogni. Olyan volt mintha ő is gyászolt volna, csak azt nem tudtam, hogy kit. Bátorítóan vissza mosolyogtam rá és azt tátogtam, hogy "megbocsátok". Ő bólintott és vissza tátogva, hogy "szeretlek". Én még egyszer rá mosolyogtam és vissza fordultam a volánhoz. Most, hogy lezártnak tekintettem a vitánkat,valamivel könnyebb szívvel néztem az előttem álló út felé.

Hirtelen parkoltam le a sikátor elött, mert először meg sem ismertem. Ugyanolyan volt mint tegnap este, de mégis mintha sokkal ijesztőbb lett volna. Mikor megáltam, rögtön indulni is akartam. Nem akartam itt maradni. De valahonnan tudtam, hogy ha most kiszállok az segíteni fog. Így nagy nehezen ki nyitottam az ajtót és a hideg földre tettem mindkét lábamat.Amint a lábam érintette a földet minden sokkal hidegebb lett. Mintha a levegő rögtön vagy 10C° zuhant volna.  Már sajnáltam, hogy nem hoztam a dzsekimet, de azért becsaptam magam mögött a kocsi ajtót.  Lassan közelítettem meg a sikátort, lassan és szomorúan. Minden lépésnél úgy éreztem, hogy megszakad a szívem.  Nem is értettem, hogy hogy lehettem olyan boldog  reggel Jassel.  A szemembe könnyek gyűltek, és most először éreztem úgy, hogy sírhatok a babáért. Rögtön elkezdtem könnyezni.  Olyan erős szomorúság gyötört hogy meg kellett álljak. Képtelen voltam tovább menni. Vissza akartam futni a kocsimhoz de nem tudtam megmozdulni. Éreztem ahogyan hatalmába kerít a sírás. Leguggoltam, mert szinte biztosra vettem, hogy pánik rohamom van és valakitől azt hallottam, hogy ilyenkor le kell gugolni. Így azt tettem de ez sem segített. Elkezdett rázkodni a testem, és egyre jobban sírtam. Aztán egy idő után a sírásomat átváltotta az ordibálásom. Rájöttem, hogy most dolgozom fel azt amit tegnap láttam. Tegnap túl sok dolog történt az esemény után így nem volt időm akkor feldolgozni.  Fogalmam sincs, hogy meddig voltam ott, guggolva de egy idő után abba maradtak a könnyeim. Gondolom azért mert kifogytak a könny csatornáim. Mikor éreztem, hogy nem tudok többet sírni felálltam és tovább mentem.
Nem lett sokkal könnyebb a sétálás, de legalább most már nem kellett tartanom a rohamoktól. Egyre beljebb értem a sikátorba. Ugyanolyan látvány fogadott ma is mint tegnap este. A halott és az élő patkányok, mindenhol szemét, és minden bűzlik az elhagyatottságtól. Nem is gondoltam, hogy van ilyen velejéig romlott hely az én „tökéletes” városomban.   A vársoban mindenhol ragyogott a napsütés de itt benn a sikátorban ködös, nyirkos volt az idő. Mintha maga a sikátor is gyászolta volna a babát.  A ködös időben alig láttam magam elé. Éreztem, hogy valami nyirkosba léptem. Reméltem, hogy nem az egyik patkány belsősége, lenéztem, hogy mégis mi az és felsikoltottam. Akkorát ugrottam oldalra, hogy megcsúsztam és elestem. Mert nem egy patkány bensőségében estem el. Hanem egy arany színű folyadékban. Felnyögtem fájdalmamba, mert iszonyú fájdalmat okozott, mikor a csupasz húsom a  koszos aszfalttal érintkezett.  De még ha csak ezért sikoltottam volna fel.. Megint elkezdtem rázkódni és megint hullottak a könnyeim.  Olyan volt mintha minden egyes porcikámba tűket szurkáltak volna. Nem tudtam megmozdulni, megbénított a fájdalom és a tehetetlenség. Csak sírtam és sírtam.  Mikor vissza emlékeztem, hogy miért estem el, még erősebben sírtam.
Itt halt meg a kisbaba. Itt oltották ki az életét. Megint felhangzott a sikítása, megint halottam ahogyan a tőr átszakítja a vékony kis bőrét és a csontján át egyenesen a dobogó szívébe áll. Szét szakítja azt, így az már nem dobog többet és a hihetetlen fájdalom után ami emiatt van, a szív rögtön leáll. Én is felsikoltottam, mert én is ugyanazt éreztem mint a kisbaba. Össze kuporodtam a földön és tovább sírtam.  Egyszer csak feltámadt a szél, és kezdett leszállni a köd. Először azt hittem, hogy azért van ez mert már későre jár, de akkor beugrott hogy tegnap pont a köd leszállása után jelent meg Marco. Először elakartam futni, de aztán úgy döntöttem, hogy be várom őket. Nem akartam hogy több kisbabát öljenek meg. Eltökéltem, hogy megfogom őket állítani, bármibe is kerüljön. Ugyanaz a konténer mögé bújtam mint tegnap és vártam, hogy felszálljon a köd. Nem kellett sokáig várnom csak pár pillanatig volt lenn a köd, és már el is tűnt.  Kikémleltem a konténer mögül de nem láttam senkit. Sóhajtottam egyet, mert akármennyire  is meg akartam akadályozni, hogy megöljenek még valakit, sokkal jobban örültem neki hogy nem jöttek el. Minél előbb el akartam tűnni innen.
-Hello, kislány!- súgta egy hang a hátam mögött. Pontosan tudtam,  hogy kié ez a hang, mert  ez a hang kísértett egész nap.  Felsikoltottam, mert vissza emlékeztem arra amit tegnap mondtak. " Hagyd. Majd elintézzük holnap." Rám értették, értem jöttek vissza. Már értettem, hogy miért mondta az a csecsemő, hogy sajnálja. A halálomat sajnálta. Mert az egy pillanatig sem volt kétség, hogy megfognak ölni. Lassan fordultam hátra két csuklást várva de ehelyett csak egy velem egy idős fekete hajú fekete szemű fiú állt ott. Nem lehetett több 17-nél mégis mintha már 100 éves is elmúlt volna. A szemében csak mohó éhség tükröződött. Semmi mást nem tudtam kivenni az ében fekete szeméből. A arca eltorzult a vágyakozástól és az éhségtől, a száját össze szorította, az orrát felhúzta. Mintha valami szörnyű bűzt érezne. Mikor végig néztem a ruházatán láttam, hogy egy fekete ingben és egy fekete nadrágban van. Teljesen normális lett volna ha nem lett volna a kezében az a jól ismert tör. Nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen fiatal fiú megöljön egy csecsemőt.
-Olyan finom illatod van!- mormolta bágyadt hangon. A hangja vissza zökkentett a gondolataimból.  A hangja is tele volt vágyakozással.  Bár tudtam, hogy nagyon kevés esélyem van ezt élve megúszni, eldöntöttem, hogy azért fogok próbálkozni. Körül néztem, hogy merre futhatok. Marco jobbján volt egy kis hely. Tudtam, hogy nem elég, hogy kiférkőzhessek de mindenképpen meg kell próbálnom.  Amint eldöntöttem,már cselekedtem is. Azonnal oldalra vetődtem és felkészültem a futásra. Mikor egyenes irányba kerültem elakartam kezdeni futni de Marco lefogta a karomat.  A markát mintha valamilyen mágnes vonzotta volna a karomra,mert akármilyen erősen próbáltam le rázni magamról nem sikerült.  Erősen a falnak taszított, a lábaim össze csuklottak volna ha nem tart a kezében.  Egész kábult lettem a becsapódástól. Éreztem ahogyan rajtam és a falon egyaránt remegés fut át mikor a falnak csapódtam. Küzdeni akartam az életemért, de egyszerűen nem voltam képes rá. Túlságosan is fájt a hátam és a lábam. Marco  még mindig fogta a kezemet s most egészen közel hajolt.
-Istenem, de jó illatod van!- suttogta a fülembe. Még innen is éreztem a fémes lehelletét. Mikor ujra a szemembe nézett megcsillant benne a könyörület. De amilyen gyorsan jött olyan gyorsan is ment. -Nem Marco, nem szabad. Hisz látott mikor megölted Angelt.Meg végül is mi baja lehet egy kis harapástól?-  szólt magára Marco. Tehát Angelnek hívták. Milyen gyönyörű neve volt a babának. Akaratlanul is elmosolyodtam, mert a képzeletemben most először láttam úgy Angelt, hogy nem a saját vérében feküdt a sikátorban. Az az érzésem, hogy ismertem a babát még jobban felerősödött. Marco megint a szemembe nézett.
-Csak egy kis harapás. Ígérem nem fog fájni. Nagyon.- és gyermetegen felkacagott. De a kacagásában nem volt egy csepp öröm sem. Azt a kezét ami szabad volt felemelte és gyengéden félre hajtotta a fejemet. Én még mindig kábult voltam így nem tudtam védekezni.  Még egyszer rám mosolygott aztán a nyakamra ugrott.  Felsikoltottam mikor éreztem ahogyan kitépi a húst a nyakamból. Azonnal ömleni kezdett  a vér a nyakamból. Azt hittem, hogy Marco majd hátra lép és nézi ahogyan elvérzek de nem ez történt. Nem hagyta, hogy a vér eljusson a mellkasomig mert még azelőtt felnyalta azt.  Még egyszer felsikoltottam de most undoromban. Lassan kezdtem vissza térni a kábulatból.  Mikor már nem volt egy csöpp vér sem a testemen, már csak a seb vérzett Marco a sebre vetette magát és éreztem ahogyan szívja ki a véremet. Olyan volt mintha ugyanazt a tőrt újra és újra belém szúrták volna. Felsírtam fájdalmamban. Ahogyan távolodott a vér a szervezetemből úgy lettem egyre éberebb. Megpróbáltam Marcot ellökni magamtól de túl erős volt. Tovább próbálkoztam a szabadulással, mikor egyszer csak Marco szeme megint az arcom előtt volt. A szája csupa vér volt, és az egész arca is. Csak a szeme volt tiszta. Olyan volt mintha eddig csak álmodott volna a szeme de most felébredt. De nem csak ez változott meg rajta. Az arca sokkal kisimultabb lett. Csak úgy sajgott a nyakam ott ahol megharapott és szédültem a nagy vérveszteség miatt. Fáztam és halálra voltam rémülve.
-Istenem.- kiáltotta. A hangja is megváltozott. Eddig olyan selymes és halk volt, de most durva, magabiztos és hangos lett.- De finom vagy.- mondta de ezt  már a fülembe súgta. El sem tudtam képzelni, hogy mi lehet de biztos voltam benne, hogy nem emberi lény.  Nem tudtam szabadulni, mert még mindig rajtam volt a keze, de mintha már nem szorította volna olyan erősen. Megpróbáltam kihúzni a kezemet a markából de nem sikerült.  Végső elkeseredésemben, a lábát kezdtem rugdosni, majd a karját ütlegeltem.  Fellángolt bennem az élet kedv és ez erősebbé tett.  Új erőre kapva támadtam az ellenfelemet. De Marcon nem fogtak az ütéseim, még csak fel sem mordult mikor hason rúgtam. Már karmoltam és haraptam is. A szabad kezemmel végig szántottam az arcán és ahol a körmöm járt felszántotta a bőrét. De ahogy az felszakadt már be is gyógyult a seb.Látszólag megunta, azt nézni, hogy hogy próbálok szabadulni, mert a másik kezével a még szabad kezemet is lefogta.
-Engedj el!- ordítottam rá. Amint meghallotta a hangomat merev lett és az arca megint olyan volt mint mielött kitépte volna a húsomat. Közelebb hajolt és a fülembe súgta.
-Ha nem akarod, hogy  még többet igyak akkor ne szólalj meg.  Így még édesebb vagy.- suttogta. Meg fogadtam a tanácsát, de még mindig ki akartam szabadulni. Aztán egyszer csak mintha megunta volna, a játékot felkapott, de azonnal le is tett.  A földre fektetett olyan gyengéden mintha nem az előbb tépte volna ki a húsom.Éreztem, hogy valamitől furán bemocskolódott a hajam. Oldalra néztem és megláttam, hogy Angel vérében feküdtem. Marco felém térdelt és ott volt a kezében a tör. Tudtam mi a szándéka és szinte örültem neki. Olyan fáradt voltam. Bizonyára azért is mert, a sebből ami a nyakamon volt  még mindig folyt a vérem.  Már egészen elfáradtam. De nem akartam itt meghalni.
-Csak ne itt!- könyörögtem neki. Nem akartam ugyanott meghalni mint Angel. A sebemből folyt vér keveredett Angel vérével így az már nem arany hanem inkább bronz színű volt.  Marco nem válaszolt a kérésemre.
-Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, de sajnálom hogy ezt kell tennem. Hidd el nem én akarom ezt.- most először hangzott őszintének a hangja. Hirtelen minden sérülés amit szereztem egyszerre robbant ki. Sajgott a nyakam, nehezen tudtam megmozdítani a lábamat és még mindig kábult voltam az ütéstől.
-Viszlát, Szép Lány- búcsúzott Marco. Nem is éreztem inkább hallottam ahogyan Marco belém szúrja a tört. Halottam ahogyan átszakad a bőröm és abban a pillanatban már ki is buggyant a vérem. Halottam, ahogyan átszakítja a tüdő falamat a tőr és kiszorít belőle minden levegőt.  Szinte nem is fájt. Olyan  volt mintha lebegtem volna.  Abba maradt a sajgó fájdalom, most már nem fájt semmi. Úgy éreztem magamat, mintha lebegnék. A sikátor falai egybe mosódtak, a konténer eltűnt. Csak én és Marco maradtunk. Marco felettem térdelt és szánakozva nézett.  Ha jobban bele gondolok egész jó életem volt. Volt egy barátom akivel most már sohasem fogok lefeküdni, volt egy anyám akinek az az utolsó emléke lesz rólam, hogy ki slisszoltam míg ő nem volt a konyhában, volt egy macskám kit nem is láttam tegnap este és jó jegyeim voltak amiket nyilván lerontott a szökésem. De örültem, hogy meghalok. Így legalább nem kell azzal a gyásszal élnem egész életemben amit Angel okozott nekem.
Angel. Milyen szép neve van. Lassan kezdett minden elsötétülni. Olyan volt mint mikor félálomban vagyok. Minden olyan nyugodt és békés volt. De most már aludni akartam,  túl fáradt voltam az ébren léthez, túl fáradt voltam a világhoz.
-Aludni akarok.- motyogtam hangosan is, bár nem hiszem hogy valaki meghallotta mert alig volt hangosabb egy kis sóhajnál. De Marco meghallotta. Elmosolyodott, és láttam a szemén, hogy szeret. Ezt nem igazán értettem de már túl fáradt voltam ahhoz, hogy kiderítsem.
-Jó éjszakát.- köszönt el.
Az utolsó emlékem az volt, hogy felemelte a tőrét..

The first chapter of Part Two

Szeretnék mindenkinek köszönetet mondani :) Még csak tegnap nyitottam de máris 205 láti volt az oldin :) És 8 ember rendszeresen olvassa  a blogot :) Köszönöm mindenkinek :)  Itt van az első fejezet befejezése :)

Csak futottam és futottam. Nem érdekelt, hogy hova megyek, az sem, hogy hogyan. Csak minél messzebb akartam kerülni a gyilkosság helyszínétől.  Amint távolodtam a sikátortól úgy változott meg fokozatosan a környezet és a levegő. Az üres sorházakat felváltották a kertes és iker házak. A felismerhetetlen bűzt felváltotta a magnóliák és más kisvárosi virágok illata. Csakhogy ez sem segített abban, hogy elfelejtsem  azt amit pár perce éltem át.   Az agyam újra és újra lejátszotta a jelenetet. Valahogy az volt az érzésem, hogy a sírás nem fejezi ki azt a fajta gyászt ami hatalmába kerített. Így nem sírtam, nem csináltam semmit csak futottam. Olyan volt mintha a csecsemő megölésével az engem is megöltek volna. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha még fogok nevetni, vagy jól fogom érezni magamat. Nem is értettem, hogy miért visel meg ez ennyire. Hiszen nem is ismertem még azt a babát. De mégis mintha az életem minden percében ott volt volna velem a csecsemő, mintha mindig is ismertem volna, de csak az előbb találkoztam volna vele ténylegesen  Az adreralin még mindig a véremben dobogott , de már kezdtem érezni ahogyan fogy az érőm.  A lábam, meg-meg bicsaklott és a lélegzetem is kihagyott, éreztem hogy már vontatottabban veszem a levegőt. Le akartam állni, de  tudtam, hogyha megállok többé nem fogok tudni elindulni, így tovább futottam. Gyorsan felmértem, hogy még hány kilométert tudok futni, ha ilyen gyorsan fogy az erőm.  Nem érdekelt, hogy merre tartok, így csak úgy találomra választottam irányt, és az irányhoz tartozó utcát.  Éppen egy  igen széles és szokatlanul szép utcán futottam végig, mikor autó csikorgást hallottam a hátam mögött.  Minden porcikám azt súgta, hogy ellenség.  Félelem lett úrrá rajtam mikor arra gondoltam, hogy Marco és a társa jön el értem. Tudtam hogy most nem fognak elengedni. Így gyorsan körül néztem az utcán, hogy hova bújhatnék. Úgy 4-6 ház lehetett az utca mindkét végén és mindegyik házhoz egy kis csinos kert is tartozott. A kertekben rend szerint volt egy kis ágyás amiben különféle zöldségeket termesztettek, volt egy kis virágos kert és a kert többi részét frissen vágott gyep borította. A házak sem voltak különbek mint a kertek. Minden ablakban ott voltak a büdöskék és a muskátlik, amik émelyítő illatot kölcsönöztek az utcának. Mikor arra gondoltam, hogy bizonyára mindegyik házban már az igazak álmát aludja egy normális kedves család, sírni lett volna kedvem. Hihetetlen igazságtalanságnak gondoltam,  hogy ők nem látták azt amit én. Nekik miért van szép, jó életük és engem miért kísért a kisbaba sikolya? Igazságtalanság.  Az autó már egészen a hátam mögött dübörgött így újra az előttem álló feladatra koncentráltam. Búvóhely! Olyan helyet kell találnom ahova a kocsi nem tud követni. Még egyszer végig futottam a szememmel a "tökéletes" utcát ,de még mindig nem találtam olyan helyet ahol elbúlyhatnék a kocsi elöl. Felgyorsítottam a lépteimet és bár tudtam, hogy így kevesebb időig tudok majd futni de legalább addig jó gyorsan.  Ennek köszönhetően a kocsi és a köztem lévő távolság megnőtt. Már az utca végéhez közeledtünk, mikor a kocsi felgyorsított és seperc alatt megelőzött. Azt hittem, hogy elém fog vágni és így kényszerít majd rá, hogy megálljak de nem ezt  tette. A járda szélére parkolt le előttem pár méterre. Ezt nem értettem. Ennek nem volt semmi értelme, de örültem ennek a hirtelen fordulatnak mert így tovább futhatok a kocsi mellett.  Egy nagy fekete sport kocsi volt, aranyozott kerekekkel. Olyan tipikus gazdag kocsi volt. Remek  gondoltam. Legalább egy szép kocsival fognak megölni. Az anyósülési ajtó kicsapódott és egy 40-es férfi szált ki belőle Elég nagy darab volt. Az arca elég egyszerű jellemről árulkodott.  Apró kék szemi voltak, nagy orral, bajusszal és egy vékony kis szájjal. Nem tűnt olyan tipikus gyilkosnak. Egy fehér ing, farmer nadrág és egy torna cipő volt rajta.  Amint megláttam, hogy elég pocakos tudtam ha elkezdek vissza felé futni talán még meg is menekülhetek. A férfi arcán egy kis félelem és szánalom tükröződött.
-Jól vagy kislány?-kérdezte kételkedve. Hatalmasat lélegeztem mikor rájöttem hogy nem ellenség. Hiszen az én tökéletes városomban voltunk. Itt nem kezd el valaki csak úgy üldözőbe venni egy lányt. Hacsak nem azért, hogy segítsen rajta. Amint felmértem, hogy nem ellenséggel van dolgom az adrenalin azonnal elszállt a testemből. Próbáltam úgy válaszolni neki, hogy ne remegjen a hangom.
-Persze, csak eltévedtem. De nincs semmi baj, köszönöm.- próbáltam úgy beszélni ahogyan ők. Ahogy a rendes kedves emberek szoktak. Pedig legszívesebben ordítottam volna  a gyászomban. Mert mikor elmúlt a félelmem amit akkor éreztem mikor azt hittem, hogy ellenséggel van dolgom, újra a gyász töltötte be minden porcikámat. A férfi kedvesen bólintott egyet, és felajánlotta hogy haza visz. A legszívesebben az arcába ordibáltam volna, de nem akartam faragatlan lenni. Kedvesen megköszöntem, de vissza utasítottam. A férfi arcán megjelent az a tipikus  "azt csinálod amit mondok vagy megmondalak a szüleidnek" kifejezés, így bár egy cseppet sem akartam de mégis elfogadtam az ajánlatot.  Letörten indultam a kocsi felé. Semmi szükségem nem volt arra, hogy  báj csevejt folytassak egy tök idegennel. Amint  beültem a hátsó ülésre láttam, hogy a kocsi ugyanolyan szép belülről is mint kívülről.  A volánnál egy a férfivel egykorú nő ült. Mikor beültem, kedvesen rám köszönt. Rögtön felismertem, hogy a férfi felesége lehet. Mindketten nagyon kövérek és magasak voltak. A nőn is ugyanolyan ruha volt mint a férfin. Egy fehér póló, egy  kék farmer szoknya és egy kis torna cipő.  Én gyorsan bediktáltam a ház számomat és arra hivatkozva, hogy nagyon fáradt vagyok  megkértem őket hogy ne kérdezzenek tőlem semmit.  Most, hogy már nem futottam többé, a testemet nem tudtam többé lefoglalni fizikai erővel. Így most a testem minden egyes  része a gyilkosságot gyászolta. Szinte már fizikai fájdalmat okozott a gyász. A házaspár össze nézett de nem szólalt meg többet. De azt megtudtam a beszélgetésükből, hogy éppen egy családi kiruccanásból tartanak haza felé.  Irigység futott végig a testemen mikor arra gondoltam, hogy milyen gondtalan életük lehet. Ők szeretik  a városukat, jó sokat keresnek a kocsiból ítélve s valószínűleg szeretik egymást. Mikor lefékeztünk a házunk előtt én udvariasan megköszöntem és megígértem, hogy nem fogok elkóborolni többet. A feleség még egy kedves kis puszit is nyomott a homlokomra mielőtt elváltunk volna.  Mikor végre elhajtottak, egyedül lehettem a gyászommal.  Lassan a házunk felé fordultam. Ugyanolyan volt mint minden ház ebben a városban.  Sárga falai voltak  és tűz piros cserepes teteje. Minden ablakban ott virított egy kis cserép muskátli ami olyan látványt kölcsönözött a háznak, mintha az a legkedvesebb meséből lépett volna ki. A házat egy kis kert vette körül amiben csak egy kis virágágyás volt. Ez azért volt így, mert Apa ki nem állhatta ha a kertet "elrontják" a sok zöldség ültetvénnyel . Tudtam, hogy amint belépek a házba egy kis  előszobában fogom találni magamat ami a nappaliba és a konyhába is vezet egyaránt.  A nappaliból lépcső vezet fel a felső szintre ahol a hálószobák és a fürdőszoba volt. Bár utáltam ezt a várost, de az otthonomat mégis  nehezen tudtam utálni. Anya, és Apa már régóta alszanak így attól nem kell tartanom, hogy kérdezősködnek. Szerettem volna megszabadulni a hatalmas gyásztól ami körül vett, így belépve rögtön apa alkoholos polcához siettem. Már nyitottam volna ki mikor észre vettem, hogy nincs meg hozzá a kulcs. Káromkodtam egy sort és dühösen felfutottam a szobámba. Becsaptam magam mögött az ajtót  és az ágyamra vetettem magamat. Megint felhangzott a képzeletbeli sikítás. Megint ott voltam a sikátorban és Marco megint megölte a csecsemőt. Fel kiáltottam, mert már nem bírtam elviselni a fájdalmat. "Sajnálom" ezt mondta a csecsemő. Mit sajnál? Nem tudtam megmondani abban a pillanatban de rettentő kíváncsi voltam rá..
Ha lett volna egy kis eszem, nem lettem volna olyan kíváncsi. Mert a végén a kíváncsiságom okozta a vesztem...