Chapter Two

Másnap Anya kiabálására ébredtem. Álmatlan és szörnyű éjszakám volt.  Nem tudtam  rendesen elaludni mert még mindig a kis baba sikítása kísértett.  Egy csöppet sem volt kedvem ma iskolába menni, de tudtam hogy  muszáj.  Az alvás azért sokat segített. Még mindig rettenetesen gyászoltam a babát, de mintha a testem már befogadta, volna a fájdalmat ami a gyásszal  jár. Már a lényem része volt.  Gyorsan felkaptam magamra egy egyszerű pólót egy kis farmer nadrágot és egy papucsot és már rohantam is le a lépcsőn. Anya mint minden reggel ma is  tojást készített reggelire. Amint meglátott rosszallás futott végig az arcán.
-Menj és fésülködj meg- utasított. Én normális esetben elkezdtem volna vitatkozni, hogy nincs semmi baj a hajammal de most jobbnak láttam felmenni. Mert nem akartam hogy anyám lássa, hogy mindjárt sírok. Látszólag még nem vagyok kész élő emberek közé menni, mert amint megláttam anyát rögtön  a halott kisbaba jutott eszembe, ki már sohasem fog beszélni az anyjával. Mikor bele néztem a fürdőszobai tükörbe egy barna hajú, barna szemű lány nézett vissza rám.  A hajam tényleg elég kócos volt de ez akkor egy csöppet sem érdekelt. Egy egyszerű  copfba fogtam, hogy ne keljen megfésülködnöm. Mikor végeztem össze pakoltam az iskolába. Mindezt teljesen automatikusan csináltam. Ha valaki már túl van az általánoson szert tesz egy olyan rutinra ami abból áll, hogy az illető teljesen automatikusan készülődik reggel. Nem akartam megint találkozni anyával, így  megvártam míg kimegy a konyhából és akkor gyorsan elhúztam a csíkot. Már csuktam be az ajtót mikor meghallottam anya bosszús sóhaját. Én egy kicsit elmosolyodtam, mert még ilyen szörnyű gyász közepette is jó érzéssel töltött el ha nem azt csinálom amit mások mondanak. Amint kiléptem az utcára, rögtön elfogott a félelem, mit tudtam most már mindig  el fog fogni mikor kilépek a szabadba. A félelmet megpróbáltam olyan mélyen magamba fojtani amennyire csak lehetséges.  A kocsim felé vettem az irányt. A kocsit apától kaptam a 16. születésnapomra és azóta is folyton azzal járok. Mikor a kocsihoz értem, már a kezemben volt a kocsi kulcs. Gyorsan bepattantam az ülésre és bedugtam a kocsi kulcsot a helyére. A következő pillanatban felberregett a jól ismert motor hang. Egyesbe tettem és már indultam is. Szerettem vezetni, ilyenkor éreztem, hogy én irányítok.   20 perc múlva már az iskolában voltam. Amint az iskola közelébe értem, elfogott az az egyfajta szorongás ami mindig elfog mikor az iskolához érek. Mikor leparkoltam a parkolóba nem szálltam ki rögtön a kocsiból. Hagytam, hogy pár percig had uralkodjon el rajtam megint a gyász. Újra felidéztem azt amit a baba mondott "sajnálom". Meg akartam tudni, hogy mit jelent. Mégis mit sajnál?  Éreztem ahogyan a gyász szinte megbénít. Nem tudtam elfojtani, nem tudtam leállítani.  A szemem elhomályosodott és a következő pillanatban már megint a sikátorban voltam. Újra éreztem a bűzt, újra láttam az üres sorházakat. "Itt végzünk vele, vagy haza visszük?" ez az egy mondat zúgott a fejemben.  Nem akartam megint átélni ahogyan megölik a babát. Pedig  tudtam, hogy vészesen közeledünk ahhoz a pillanathoz.  Felsikoltottam tehetetlen dühömben. Nem tudtam megszabadulni az emléktől. Rá ütöttem a kormányra, dühömben. Nem akartam vissza térni még ha gondolatban is a sikátorba.  De megint ott voltam. Marco letette a csecsemőt a földre és előhúzta a tört. A csecsemő fölé hajolt, hogy bele szúrja azt.
-Hé, Bree! Hát itt vagy?-hirtelen szakadt félbe a rémkép. Végre megint a kocsimban és nem a sikátorban voltam.  Nem tudtam felismerni a hangot, se azt hogy honnan jött. Értetlenül körül néztem a hang tulajdonosát keresve. Csakhogy az iskolai parkolóban reggel tájt mindenhol diákok voltak. Némelyik kocsival jött, de a legtöbben csak itt lébecolnak óra előtt. A nagy tömegben képtelenség volt megtalálni bárkit is. Gyorsan a vissza pillantó tükörbe néztem, hogy leellenőrizzem a külsőm. A szemem egy kicsit vörös volt, rémületet tükrözött.  A számat rémülten összeszorítva találtam. Halálra voltam rémülve.  Még mindig a sikátorban voltam, csak  most már nem a szemem itt volt a valóságban.Éreztem, hogy vissza húz a képzeletem a sikátorba, így gyorsan feltéptem a kocsim ajtaját és kiugrottam a kocsiból. A hirtelen hely változás vissza térített a való világba. Kihúztam a táskám az anyós ülésről és becsaptam a kocsi ajtót.   A fejem csak úgy tüzelt. Olyan volt mintha égtem volna, a homlokomat a hideg kocsi ablakhoz támasztottam, és próbáltam ésszerűen gondolkodni. A hideg megnyugtatott valamelyest.  De mivel most nem csináltam semmi fizikai  dolgot a képzeletem megint vissza kalandozott a sikátorba. Erőteljesen megráztam a fejemet, így próbáltam  kiűzni Marcot a fejemből. Valaki a hátamra tette a kezét. Én ugrottam egyet rémületemben, mert biztos voltam benne,hogy Marco és a társa jött el értem.
-Bree, semmi baj.- nyugtatott meg ugyanaz a hang amely az előbb kirángatott a kocsiból.  Most már felismertem a hangját. Jass volt az, a barátom. Jassel pár hónappal ezelőtt jöttünk össze és azóta is folyton együtt voltunk. Mindent együtt csináltunk. Már volt róla szó, hogy össze költözünk de anya végül is nem ment bele. Csak az edzésekre mentem  külön és arra is csak azért, mert  nem szeretett víz közelben lenni. Mikor megfordultam a tökéletes arcával találtam szemben magamat. Barna szeme és szőke haja volt. A haját elég rövidre vágatta, azt mondván, hogy nyár van kell neki a szabadság. Igazából sokkal jobban nézett ki fél hosszú hajjal de ezt nem mondtam meg neki, mert féltem,hogy amilyen hülye vissza ragasztja a haját.  Tökéletes párt alkottunk. Ő sem szerette ezt a várost én sem szerettem ezt a várost. Egyikünk sem volt túl menő, de nem is voltunk olyan a tipikus bénák.
-Jól vagy?-kérdezte, a hangja tele volt félelemmel. Gondolom most vette észre,a halálra vált arc kifejezésemet. El akartam mondani neki, hogy mit éltem át tegnap este de féltem, hogy  nem fog hinni  nekem és szakít velem, mert azt hiszi hogy megbolondultam. Az az igazság, hogy tényleg gondoltam arra, hogy csak oda képzeltem az egészet. De mikor felidéztem  a baba  kiáltását tudtam, hogy valóságos volt. Nem lehetett az hogy a képzeletem  kitalált volna ilyen szörnyűséget.  Próbáltam  rendezni az arc vonásaimat és a lehető legvidámabb hangomon válaszoltam neki.
-Persze, csak elfelejtettem  hogy ma írunk irodalomból és nem tanultam rá.- mondtam és a végén egy mosoly féleséggel is megpróbálkoztam, de inkább egy vicsorgás született belőle.  Látszott Jassen, hogy jobban ismer már ahhoz, hogy tudja nem csak az irodalom dogáról van szó.
-Bree. Elmondhatod.- mondta és szeretet teljesen végig húzta a kezét az arc csontomon.  Mindennél jobban elakartam mondani neki. El akartam mondani neki, hogy ne csak én cipeljem ezt a szörnyű titkot. A két felem most őrült harcba kezdett. Az egyik azt mondta, hogy ne mondjam el. Hiszen akkor többé nem fog szóba állni velem, mert az fix, hogy  nem fog hinni nekem. De ugyanakkor a másik felem azt mondta, hogy mi van a mégis hinni fog nekem? Mi van ha hinni fog, és segíteni fog a feldolgozásában? A kettő felem közt őrlődtem, de mikor ránéztem Jassre, el volt döntve a kérdés. Miért ne segítene valaki akinek ilyen gyönyörű arca van. Mikor rá néztem Jassre újra belé szerettem.  Újra megszerettem ahogyan ráncolja a szemöldökét mikor ideges, újra megszerettem azt a két kis gödröcskét ami mindig akkor jelenik meg ha mosolyog. Lassan bólintottam, hogy jól van elmondom. Nem tudtam hogy szépíteni a dolgot, így egyenesen az igazság mellett döntöttem. Megfogtam Jass kezét és megkértem, hogy ne itt beszéljük meg a dolgot. Ő bólintott és viszonozta a kéz fogást.
-Akkor mégis hol?-kérdezte.  Én nem tudtam válaszolni neki, mert teljesen lefoglalt az amit mondani készültem neki.  Mikor látta, hogy feleslegesen vár választ a kérdésére az iskola felé húzott. Én automatikusan engedelmeskedtem neki. A következő pár percet teljes kábulatban töltöttem, mert azon gondolkoztam, hogy hogy fogom mégis megmondani neki. Jass megszorította egy kicsit a kezemet így döbbentem rá, hogy már nem a parkolóban hanem egy üres osztály teremben vagyunk. Leültem egy székre, Jass pedig elém ült.  Vettem még egy nagy levegőt és elkezdtem mesélni. Mindent elmondtam.Hogy, hogy kerültem a sikátorba, hogy hogyan ölte meg Marco a babát és hogy utána hogy menekültem el. Jass arcáról semmit sem lehetett leolvasni, minden érzését egy monoton maszk mögé rejtette. Mikor végeztem elhallgattam és vártam Jass reakcióját. De Jass nem reagált csak engem nézett. Ameddig Jass válaszára vártam körül néztem egy kicsit a tanteremben. Már régen nem tarthattak itt semmilyen órát, mert a táblán néhol már pókhálók voltak és  a székek is elég porosak voltak. Elég kis terem volt, a falán pedig különböző történelmi korokat ábrázoló festmények voltak elhelyezve. Majdnem biztos voltam benne, hogy ez egy Történelem Terem.
-Vissza kell menned a sikátorba.- szólalt meg Jass. Mikor ránéztem  a szemében feltétlen bizalmat láttam. Örültem, hogy hitt nekem, hogy nem vonta kétségben azt amit mondtam.
-Miért?-kérdeztem vissza, mert már a puszta gondolatra, hogy vissza kell mennem oda, felállt a szőr a hátamon.
-Szerinted fel tudod dolgozni máshogy a történteket.-kérdezte Jass.
-Lehet, hogy igazad van.- mondtam elgondolkozva. Jass megcsóválta a fejét.
-Nem tudom,  hogy mit láttál Bree, de az biztos hogy nem emberi cselekedet volt. Egy babának sincs arany vére.-  Bólintottam, hogy igaza lehet, és tudtam hogy vissza kell mennem. De nem akartam egyedül végig csinálni.
-Velem jössz?- kérdeztem. Nem kellett pontosítanom, Jass megértette, hogy a sikátorra céloztam. Lassan bólintott, és mikor a szemembe nézett és  ki tudtam olvasni belőle a feltétlen szeretetet. Bár tudtam, hogy én is így érzek Jass iránt mégis megrémített az amit a szemében láttam.
-Mikor indulunk?
-Hát ha nem bánod én rögtön indulnék.- mondta Jass.  Én a helyzet ellenére is elmosolyodtam mert tudtam, hogy Jass arra céloz, hogy tudja mennyire szeretem az iskolát.
-Nem bánom.- mondtam és rá fintorogtam. Ő elnevette magát és magához vont.
-Nem lesz semmi baj. Együtt túl éljük.- Én is elmosolyodtam és a mellkasára tettem a fejemet.
-Mi lenne ha mégis várnánk egy kicsit?-kérdeztem reménykedve. Most Jassre volt szükségem. Jass elmormolt egy "jól van"ot és még szorosabban szorított.  Gyengéden círogatta a hátamat és közben, megnyugtató szavakat mormolt.  Most először gyászoltam úgy a babát, hogy nem tértem vissza a sikátorba képzeletben.
-Kicsim. Ma eljöhetnél hozzánk!- ajánlotta fel Jass. Én mindig szívesen voltam náluk, mert  talán az övéjük az egyetlen ház a városban ahol tényleg érződik, hogy nem szeretik ezt a várost.
-Rendben, úgyis szerettem volna kérdezni valamit anyukádtól.
-De most nem lesznek otthon.- mondta Jass. Volt valami fura vágyakozás a hangjában amit nem tudtam, hova tenni. Elkezdett járni az agyam, hogy vajon mért érezte fontosnak, hogy ezt közölje velem.
-Óóó- mikor végre rá jöttem, annyira meglepődtem, hogy hangosan felkiáltottam. Jassel még nem feküdtünk le egymással, bár azon kívül már mindent megengedtem neki. Néha nekem  még sok is volt de nem szóltam, mert tudtam, hogy neki jó.  Nem  tartottam ide illőnek ezt a témát, ezért inkább kiszálltam az öléből.
-Menjünk a sikátorba.- mondtam és egy kicsit zavarban voltam. Jassen látszott, hogy most egy kicsit sincs kedve elmenni de ő is felállt.
-Bree, mi a baj?
-Semmi, csak szeretnék már túl esni rajta.- mondtam csendesen. Bár ez nem volt teljesen igaz, de volt benne igazság. Láttam Jassen, hogy tudja mi a bajom igazából, de nem fogja felhozni.  Hozzám lépett és átkarolta a derekamat.
-Én meg azt szeretném ha nem félnél tőlem. Nem vagyok rossz ember.- suttogta. Én nem is értettem, hogy mire érti ezt. Képtelenségnek gondoltam, hogy ő rossz ember lehet. Gondolom egy kicsit túl dramatizálta azt, hogy az előbb kibújtam az öleléséből.
-Tudom. Egy percig sem gondoltam hogy az vagy.- suttogtam vissza és a nyakára tettem mindkét kezemet. Ő elmosolyodott.
-Rendben.- mondta és az egyik kezével elengedte a derekamat és a kezébe vette az arcomat. Tudtam, hogy mi fog következni még mielőtt megtörtént volna. Az arcomat közelebb húzta az övéjéhez és kérdően rám nézett. Nem tudtam mit válaszoljak bár tudtam rá a választ.  Jass látta, hogy tétovázok de nem törődött vele. Azonnal lecsapott az ajkaimra. Szenvedélyesen de mégis gyengéden csókolt. Én azonnal viszonoztam a csókját. Felbátorodva még erősebben csókolt, de én nem bántam. A kezemmel dús szőke hajába túrtam. Éreztem ahogyan elfogy a levegőm, de nem törődtem vele, úgy voltam vele, hogy inkább a levegő menjen el mint ez a csodás pillanat. Jass viszont megérezte, hogy már nem kapok levegőt, mert azonnal elengedte a számat. Bár már nem csókolóztunk, de még  mindig szorosan öleltük egymást.
-Mehetünk. Csak adni akartam neked egy kis erősítőt-  jegyezte meg  lezseren Jass. Én elmosolyodtam és kibontakoztam az öleléséből.
-Nem vártál meg.- jegyeztem meg. Tudta hogy a csók előtti pillanatról beszélek.
- Tudtam, hogy akarod.- mondta és megcirógatta az arcomat. Én dühös lettem és el hajoltam a keze elöl.
-Nem nem tudtad. Te mindig nélkülem döntesz. Mint a ma estével is, én nem egyeztem bele. De ez neked sohasem volt baj- vágtam a fejéhez és ezzel a legutóbbi együtt létre is céloztam. Kiviharoztam a teremből. Amint kiléptem máris megbántam amit benn mondtam. Tudtam, hogy igazam volt de nem kellett volna ilyen durván fogalmaznom.  Vissza akartam menni, bocsánatot akartam kérni. De akkor megszólalt az iskolai csengő a fejem felett, biztos voltam benne, hogy most kell meglógnom különben lezárják az iskola kaput és esélyem sem lesz elszökni. Így nem mentem vissza a terembe, hogy bocsánatot kérjek, hanem egyenesen a kocsim felé vettem az irányt. Gyorsan átvágtam az óra előtti  gyülekezeten, és már kint is voltam a parkolóban. Amint oda értem azonnal a kocsimba ugrottam és már indítottam is. Felberregett a kocsim és már ki is kanyarodtam a helyemről. Láttam, hogy a portás bácsi, pont most zárja a kapukat. Káromkodtam egyet,  és felgyorsítottam. Csikorogva értem a kapuhoz, mikor meglátott a portás először csodálkozás majd rosszallás futott végig az arcán mikor felismerte, hogy mi a tervem. Az ajtó már fél úton járt mikor én neki hajtottam. Hallottam a portás rémült kiáltását de nem néztem oda, bár tudtam, hogyha mégis megtenném az egész iskolát a hátam mögött látnám.  Mikor láttam, hogy a kapun már nem férek ki, gyorsan elfordítottam a kormányt és  megnyomtam a féket. Mivel eddig 80-al mentem, most a kocsi teljesen kifordult. Több rémült kiáltást is hallottam magam mögött, de én pont ezt akartam.  A kocsi még mindig forgott és én a megfelelő pillanatra vártam.
-Gyerünk kicsikém, gyerünk- mormoltam magamban. Mikor elérte a kocsi a megfelelő szöget rántottam egyet a kormányon a másik irányba és tövig nyomtam a gázt.   A kocsi elindult előre és így már kifértem a  bezáródó kapun. Mikor áthajtottam szinte éreztem ahogyan a fém kapu érinti a kocsim oldalát, de nem érdekelt. Kinn voltam. Diadalittasan felkiáltottam de amilyen gyorsan jött a jó kedvem olyan gyorsan is ment. Mert amint kinn voltam az utcán, eszembe jutott, hogy miért is szöktem meg. Hátra fordultam az  iskola irányába és Jass arcába ütköztem. Ott állt az éljenző diákok között. Az arca tele volt megbánással és sajnálattal. Mikor észrevette hogy őt figyelem megpróbált rám mosolyogni. Olyan volt mintha ő is gyászolt volna, csak azt nem tudtam, hogy kit. Bátorítóan vissza mosolyogtam rá és azt tátogtam, hogy "megbocsátok". Ő bólintott és vissza tátogva, hogy "szeretlek". Én még egyszer rá mosolyogtam és vissza fordultam a volánhoz. Most, hogy lezártnak tekintettem a vitánkat,valamivel könnyebb szívvel néztem az előttem álló út felé.

Hirtelen parkoltam le a sikátor elött, mert először meg sem ismertem. Ugyanolyan volt mint tegnap este, de mégis mintha sokkal ijesztőbb lett volna. Mikor megáltam, rögtön indulni is akartam. Nem akartam itt maradni. De valahonnan tudtam, hogy ha most kiszállok az segíteni fog. Így nagy nehezen ki nyitottam az ajtót és a hideg földre tettem mindkét lábamat.Amint a lábam érintette a földet minden sokkal hidegebb lett. Mintha a levegő rögtön vagy 10C° zuhant volna.  Már sajnáltam, hogy nem hoztam a dzsekimet, de azért becsaptam magam mögött a kocsi ajtót.  Lassan közelítettem meg a sikátort, lassan és szomorúan. Minden lépésnél úgy éreztem, hogy megszakad a szívem.  Nem is értettem, hogy hogy lehettem olyan boldog  reggel Jassel.  A szemembe könnyek gyűltek, és most először éreztem úgy, hogy sírhatok a babáért. Rögtön elkezdtem könnyezni.  Olyan erős szomorúság gyötört hogy meg kellett álljak. Képtelen voltam tovább menni. Vissza akartam futni a kocsimhoz de nem tudtam megmozdulni. Éreztem ahogyan hatalmába kerít a sírás. Leguggoltam, mert szinte biztosra vettem, hogy pánik rohamom van és valakitől azt hallottam, hogy ilyenkor le kell gugolni. Így azt tettem de ez sem segített. Elkezdett rázkodni a testem, és egyre jobban sírtam. Aztán egy idő után a sírásomat átváltotta az ordibálásom. Rájöttem, hogy most dolgozom fel azt amit tegnap láttam. Tegnap túl sok dolog történt az esemény után így nem volt időm akkor feldolgozni.  Fogalmam sincs, hogy meddig voltam ott, guggolva de egy idő után abba maradtak a könnyeim. Gondolom azért mert kifogytak a könny csatornáim. Mikor éreztem, hogy nem tudok többet sírni felálltam és tovább mentem.
Nem lett sokkal könnyebb a sétálás, de legalább most már nem kellett tartanom a rohamoktól. Egyre beljebb értem a sikátorba. Ugyanolyan látvány fogadott ma is mint tegnap este. A halott és az élő patkányok, mindenhol szemét, és minden bűzlik az elhagyatottságtól. Nem is gondoltam, hogy van ilyen velejéig romlott hely az én „tökéletes” városomban.   A vársoban mindenhol ragyogott a napsütés de itt benn a sikátorban ködös, nyirkos volt az idő. Mintha maga a sikátor is gyászolta volna a babát.  A ködös időben alig láttam magam elé. Éreztem, hogy valami nyirkosba léptem. Reméltem, hogy nem az egyik patkány belsősége, lenéztem, hogy mégis mi az és felsikoltottam. Akkorát ugrottam oldalra, hogy megcsúsztam és elestem. Mert nem egy patkány bensőségében estem el. Hanem egy arany színű folyadékban. Felnyögtem fájdalmamba, mert iszonyú fájdalmat okozott, mikor a csupasz húsom a  koszos aszfalttal érintkezett.  De még ha csak ezért sikoltottam volna fel.. Megint elkezdtem rázkódni és megint hullottak a könnyeim.  Olyan volt mintha minden egyes porcikámba tűket szurkáltak volna. Nem tudtam megmozdulni, megbénított a fájdalom és a tehetetlenség. Csak sírtam és sírtam.  Mikor vissza emlékeztem, hogy miért estem el, még erősebben sírtam.
Itt halt meg a kisbaba. Itt oltották ki az életét. Megint felhangzott a sikítása, megint halottam ahogyan a tőr átszakítja a vékony kis bőrét és a csontján át egyenesen a dobogó szívébe áll. Szét szakítja azt, így az már nem dobog többet és a hihetetlen fájdalom után ami emiatt van, a szív rögtön leáll. Én is felsikoltottam, mert én is ugyanazt éreztem mint a kisbaba. Össze kuporodtam a földön és tovább sírtam.  Egyszer csak feltámadt a szél, és kezdett leszállni a köd. Először azt hittem, hogy azért van ez mert már későre jár, de akkor beugrott hogy tegnap pont a köd leszállása után jelent meg Marco. Először elakartam futni, de aztán úgy döntöttem, hogy be várom őket. Nem akartam hogy több kisbabát öljenek meg. Eltökéltem, hogy megfogom őket állítani, bármibe is kerüljön. Ugyanaz a konténer mögé bújtam mint tegnap és vártam, hogy felszálljon a köd. Nem kellett sokáig várnom csak pár pillanatig volt lenn a köd, és már el is tűnt.  Kikémleltem a konténer mögül de nem láttam senkit. Sóhajtottam egyet, mert akármennyire  is meg akartam akadályozni, hogy megöljenek még valakit, sokkal jobban örültem neki hogy nem jöttek el. Minél előbb el akartam tűnni innen.
-Hello, kislány!- súgta egy hang a hátam mögött. Pontosan tudtam,  hogy kié ez a hang, mert  ez a hang kísértett egész nap.  Felsikoltottam, mert vissza emlékeztem arra amit tegnap mondtak. " Hagyd. Majd elintézzük holnap." Rám értették, értem jöttek vissza. Már értettem, hogy miért mondta az a csecsemő, hogy sajnálja. A halálomat sajnálta. Mert az egy pillanatig sem volt kétség, hogy megfognak ölni. Lassan fordultam hátra két csuklást várva de ehelyett csak egy velem egy idős fekete hajú fekete szemű fiú állt ott. Nem lehetett több 17-nél mégis mintha már 100 éves is elmúlt volna. A szemében csak mohó éhség tükröződött. Semmi mást nem tudtam kivenni az ében fekete szeméből. A arca eltorzult a vágyakozástól és az éhségtől, a száját össze szorította, az orrát felhúzta. Mintha valami szörnyű bűzt érezne. Mikor végig néztem a ruházatán láttam, hogy egy fekete ingben és egy fekete nadrágban van. Teljesen normális lett volna ha nem lett volna a kezében az a jól ismert tör. Nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen fiatal fiú megöljön egy csecsemőt.
-Olyan finom illatod van!- mormolta bágyadt hangon. A hangja vissza zökkentett a gondolataimból.  A hangja is tele volt vágyakozással.  Bár tudtam, hogy nagyon kevés esélyem van ezt élve megúszni, eldöntöttem, hogy azért fogok próbálkozni. Körül néztem, hogy merre futhatok. Marco jobbján volt egy kis hely. Tudtam, hogy nem elég, hogy kiférkőzhessek de mindenképpen meg kell próbálnom.  Amint eldöntöttem,már cselekedtem is. Azonnal oldalra vetődtem és felkészültem a futásra. Mikor egyenes irányba kerültem elakartam kezdeni futni de Marco lefogta a karomat.  A markát mintha valamilyen mágnes vonzotta volna a karomra,mert akármilyen erősen próbáltam le rázni magamról nem sikerült.  Erősen a falnak taszított, a lábaim össze csuklottak volna ha nem tart a kezében.  Egész kábult lettem a becsapódástól. Éreztem ahogyan rajtam és a falon egyaránt remegés fut át mikor a falnak csapódtam. Küzdeni akartam az életemért, de egyszerűen nem voltam képes rá. Túlságosan is fájt a hátam és a lábam. Marco  még mindig fogta a kezemet s most egészen közel hajolt.
-Istenem, de jó illatod van!- suttogta a fülembe. Még innen is éreztem a fémes lehelletét. Mikor ujra a szemembe nézett megcsillant benne a könyörület. De amilyen gyorsan jött olyan gyorsan is ment. -Nem Marco, nem szabad. Hisz látott mikor megölted Angelt.Meg végül is mi baja lehet egy kis harapástól?-  szólt magára Marco. Tehát Angelnek hívták. Milyen gyönyörű neve volt a babának. Akaratlanul is elmosolyodtam, mert a képzeletemben most először láttam úgy Angelt, hogy nem a saját vérében feküdt a sikátorban. Az az érzésem, hogy ismertem a babát még jobban felerősödött. Marco megint a szemembe nézett.
-Csak egy kis harapás. Ígérem nem fog fájni. Nagyon.- és gyermetegen felkacagott. De a kacagásában nem volt egy csepp öröm sem. Azt a kezét ami szabad volt felemelte és gyengéden félre hajtotta a fejemet. Én még mindig kábult voltam így nem tudtam védekezni.  Még egyszer rám mosolygott aztán a nyakamra ugrott.  Felsikoltottam mikor éreztem ahogyan kitépi a húst a nyakamból. Azonnal ömleni kezdett  a vér a nyakamból. Azt hittem, hogy Marco majd hátra lép és nézi ahogyan elvérzek de nem ez történt. Nem hagyta, hogy a vér eljusson a mellkasomig mert még azelőtt felnyalta azt.  Még egyszer felsikoltottam de most undoromban. Lassan kezdtem vissza térni a kábulatból.  Mikor már nem volt egy csöpp vér sem a testemen, már csak a seb vérzett Marco a sebre vetette magát és éreztem ahogyan szívja ki a véremet. Olyan volt mintha ugyanazt a tőrt újra és újra belém szúrták volna. Felsírtam fájdalmamban. Ahogyan távolodott a vér a szervezetemből úgy lettem egyre éberebb. Megpróbáltam Marcot ellökni magamtól de túl erős volt. Tovább próbálkoztam a szabadulással, mikor egyszer csak Marco szeme megint az arcom előtt volt. A szája csupa vér volt, és az egész arca is. Csak a szeme volt tiszta. Olyan volt mintha eddig csak álmodott volna a szeme de most felébredt. De nem csak ez változott meg rajta. Az arca sokkal kisimultabb lett. Csak úgy sajgott a nyakam ott ahol megharapott és szédültem a nagy vérveszteség miatt. Fáztam és halálra voltam rémülve.
-Istenem.- kiáltotta. A hangja is megváltozott. Eddig olyan selymes és halk volt, de most durva, magabiztos és hangos lett.- De finom vagy.- mondta de ezt  már a fülembe súgta. El sem tudtam képzelni, hogy mi lehet de biztos voltam benne, hogy nem emberi lény.  Nem tudtam szabadulni, mert még mindig rajtam volt a keze, de mintha már nem szorította volna olyan erősen. Megpróbáltam kihúzni a kezemet a markából de nem sikerült.  Végső elkeseredésemben, a lábát kezdtem rugdosni, majd a karját ütlegeltem.  Fellángolt bennem az élet kedv és ez erősebbé tett.  Új erőre kapva támadtam az ellenfelemet. De Marcon nem fogtak az ütéseim, még csak fel sem mordult mikor hason rúgtam. Már karmoltam és haraptam is. A szabad kezemmel végig szántottam az arcán és ahol a körmöm járt felszántotta a bőrét. De ahogy az felszakadt már be is gyógyult a seb.Látszólag megunta, azt nézni, hogy hogy próbálok szabadulni, mert a másik kezével a még szabad kezemet is lefogta.
-Engedj el!- ordítottam rá. Amint meghallotta a hangomat merev lett és az arca megint olyan volt mint mielött kitépte volna a húsomat. Közelebb hajolt és a fülembe súgta.
-Ha nem akarod, hogy  még többet igyak akkor ne szólalj meg.  Így még édesebb vagy.- suttogta. Meg fogadtam a tanácsát, de még mindig ki akartam szabadulni. Aztán egyszer csak mintha megunta volna, a játékot felkapott, de azonnal le is tett.  A földre fektetett olyan gyengéden mintha nem az előbb tépte volna ki a húsom.Éreztem, hogy valamitől furán bemocskolódott a hajam. Oldalra néztem és megláttam, hogy Angel vérében feküdtem. Marco felém térdelt és ott volt a kezében a tör. Tudtam mi a szándéka és szinte örültem neki. Olyan fáradt voltam. Bizonyára azért is mert, a sebből ami a nyakamon volt  még mindig folyt a vérem.  Már egészen elfáradtam. De nem akartam itt meghalni.
-Csak ne itt!- könyörögtem neki. Nem akartam ugyanott meghalni mint Angel. A sebemből folyt vér keveredett Angel vérével így az már nem arany hanem inkább bronz színű volt.  Marco nem válaszolt a kérésemre.
-Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, de sajnálom hogy ezt kell tennem. Hidd el nem én akarom ezt.- most először hangzott őszintének a hangja. Hirtelen minden sérülés amit szereztem egyszerre robbant ki. Sajgott a nyakam, nehezen tudtam megmozdítani a lábamat és még mindig kábult voltam az ütéstől.
-Viszlát, Szép Lány- búcsúzott Marco. Nem is éreztem inkább hallottam ahogyan Marco belém szúrja a tört. Halottam ahogyan átszakad a bőröm és abban a pillanatban már ki is buggyant a vérem. Halottam, ahogyan átszakítja a tüdő falamat a tőr és kiszorít belőle minden levegőt.  Szinte nem is fájt. Olyan  volt mintha lebegtem volna.  Abba maradt a sajgó fájdalom, most már nem fájt semmi. Úgy éreztem magamat, mintha lebegnék. A sikátor falai egybe mosódtak, a konténer eltűnt. Csak én és Marco maradtunk. Marco felettem térdelt és szánakozva nézett.  Ha jobban bele gondolok egész jó életem volt. Volt egy barátom akivel most már sohasem fogok lefeküdni, volt egy anyám akinek az az utolsó emléke lesz rólam, hogy ki slisszoltam míg ő nem volt a konyhában, volt egy macskám kit nem is láttam tegnap este és jó jegyeim voltak amiket nyilván lerontott a szökésem. De örültem, hogy meghalok. Így legalább nem kell azzal a gyásszal élnem egész életemben amit Angel okozott nekem.
Angel. Milyen szép neve van. Lassan kezdett minden elsötétülni. Olyan volt mint mikor félálomban vagyok. Minden olyan nyugodt és békés volt. De most már aludni akartam,  túl fáradt voltam az ébren léthez, túl fáradt voltam a világhoz.
-Aludni akarok.- motyogtam hangosan is, bár nem hiszem hogy valaki meghallotta mert alig volt hangosabb egy kis sóhajnál. De Marco meghallotta. Elmosolyodott, és láttam a szemén, hogy szeret. Ezt nem igazán értettem de már túl fáradt voltam ahhoz, hogy kiderítsem.
-Jó éjszakát.- köszönt el.
Az utolsó emlékem az volt, hogy felemelte a tőrét..