Döntések, döntések..

Amikor megszületünk nem tudjuk milyen lesz a föld. Csak a nagy fényességet, a sok színt, a nevetést az örömöt látjuk. Talán ezért is akarunk ennyire ide tartozni. Talán ezért teszünk meg bármit azért, hogy emernek mondhassuk magunkat.
 Amikor először kinyitjuk a szemünket, az életünk első fájdalmas eseménye. Akkor tapasztaljuk meg először,hogy a világ nem csak a színekből és az örömből áll.  Akkor hasít belénk először a szúró fájdalom akkor érezzük először úgy, hogy senki re se számíthatunk csak magunkra, mert ezt a fájdalmat más nem viselné el. Ezért kezdünk el sírni. Mert felötlik bennünk, hogy talán még is rossz választás volt. Talán nem kellett volna jönnöm. Akkor dönthettünk volna először úgy hogy feladjuk, hogy nem csináljuk végig. De nem tettük. Mert valami vissza tartott, valami azt mondta „ ne, inkább maradj”. De vajon mi lehetett ez? És vajon mért hallgattunk rá?  Esetleg egy jó élet reményében? Vagy talán csak azért tettük, hogy elmúljon a fájdalom?
Egy biztos.  Ott és akkor megigértettük vele, hogy jó életünk lesz, hogy boldogak leszünk. Mert csak így voltunk hajlandók maradni. Mert máshogy nem lettünk volna képesek elviselni a fájdalmat.  Azt hittük majd ő gondoskodik rólunk. Hiszen megígérte.
Így tovább éltük az életünket, tovább  viseltük a fájdalmat, mert tudtuk, hogy ő ott van. Hogy ő majd mindent elintéz. 
De aztán egy idő után elkezdtünk kételkedni. Talán még sem mondott igazat? Lehet, hogy cserben hagyott minket..
És amikor ezeket a kérdéseket feltesszük érkezünk el életünk második legnehezebb döntéséhez. Mert ekkor döbbenünk rá, hogy a fájdalom nem fog eltűnni, hogy nem lesz csodás, gondtalan életünk. És ekkor választanunk kell.
Piros vag kék  tabletta?
És választunk. Másodszorra is a nehezebb utat választjuk, de már nem tudjuk a „miért”et. Már csak azt tudjuk, hogy helyesen választottunk.  És tovább csináljuk. 
Felkelünk reggel, lefekszünk este. És mikor este letesszük a fejünket a párnánkra, mindig ugyanazt a kérdést tesszük fel magunknak.
„ Mégis miért hazudtál?” Nem tudjuk rá a választ. Csak azt tudjuk, hogy el telt még egy nap. Újabb ellenségek, újabb problémák, újabb fájdalom került az életünkbe.  De még mindig nem adjuk fel.  Még mindig azt mondjuk, hogy rendben majd holnap válaszolni fog. Csak az a baj, hogy nem teszi meg. Soha nem válaszol.
Egy idő után már nem is érdekel a válasz. Egy idő után már beletörődtünk abba amibe taszított minket ez a kegyetlen hang. Egy idő után már tudjuk, hogy nem lesz jobb a fájdalom attól, hogy tudni fogjuk a kérdésre a választ. Így egyre kevesebbet kérdezzük, egyre kevesebbszer leszünk kíváncsiak.  Éljük a fájdalmas életünket.  És akkor egy nap amikor amikor azt hisszük már nem bírjuk tovább megérkezik a válasz.
Mindenkinek máshogy jelenik meg.
Van akinek egy fa, van akinek egy szám, egy fiú, egy sorozat, talán a vallás.  Nem tudjuk értelmezni, de hirtelen rá döbbenünk, hogy mégsem hazudott. Hogy nem hazudott semmiben. Mert ha a válaszunkra gondolunk máris csodás életünk van.  Ha csak megfordul a fejünkben a létezése, rögtön eltűnik a fájdalom. Mert annyira szeretjük a válaszunkat, hogy érte képesek vagyunk elviselni azt ami nap mint nap ér minket. Csak annyit kérünk cserébe, hogy a nap végén újra rá gondolhassunk.
Csak becsukjuk a szemünket és hagyjuk hogy a gondolat hagy kapjon fel és vigyen el egy olyan helyre ahol minden rendben van.  Tovább csináljuk. De egyre nehezebb lesz boldognak lennünk a gondolatra. Többet akarunk. De  a hang azt válaszolja. „ Ha többet akarsz nem kapsz semmit”. És elveszi tőlünk. Többé már nem tudunk rá gondolni, mert képtelenek vagyunk rá.   Bár tudjuk, hogy nem lehetünk soha többé olyan boldogak, de tovább harcolunk. Harcolunk a tanárunkkal, a családunkkal, a VILÁGGAL.  Tudjuk,  hogy ők nem lesznek képesek meg érteni, ezért végül  feladjuk. Nem  hajkurásszuk tovább a boldogságot, mert rá jövünk, hogy reménytelen.  Egyszer csak bele rokkanunk. Nem bírjuk tovább. Rá jövünk, hogy ennek semmi értelme.
Rá jövünk, hogy vége van. Hogy a hang nem ad több lehetőséget az életre.  Hogy eljött értünk és újra választás elé állít.
És akkor végre rosszul döntünk.  Abban a pillanatban minden világos lesz.
Már tudjuk a „miért”et. Nem akartunk boldogok lenni. Nem akartunk szép, kedves életet.
Csak élni akartunk.
Csak szerettünk volna túl lenni ezen az egészen.
És mikor eljön értünk a halál, mi mosolyogva fogjuk köszönteni. Mert tudjuk, hogy győztünk. Hiszen végig csináltuk. Ezt az egészet.
Nem hiszük, hogy minden szálat elvarhatunk, mert tudjuk, hogy nem. Nem mondhatjuk tiszta szívvel, hogy itt van a vége, mert tudjuk, hogy nem lenne igaz.
Mind tudjuk, hogy  ez egy próba volt. Amit szerintem remekül teljesítettünk.
Szóval amikor a halál felénk hajol mi rá fogunk mosolyogni és annyit mondunk majd
„Kész vagyok boldognak lenni”. Mert tudjuk, hogy soha nem mondhatjuk, hogy vége van. Hogy soha nem is lesz vége.

Ez a kis nem is tom mi egy szám hatására jött.. Tudom, hogy semmi köze nincs a törihez de mivel még nincs meg a hét kom...  Én mikor írtam akkor végig sírtam az egészet.. 

Chapter Eight

Lassan térek magamhoz,-  semmit sem tudok arról, hogy hol vagyok. Az emlékeim sem tiszták, még ahhoz sincs erőm, hogy felnyissam a szememet.  -  Csak annyit érzékelek hogy két ember áll előttem az árnyékukból ítélve. Amint magamhoz térek rögtön el is álmosodok.

- Mikor fog felébredni?- Már félig alszom, nincs erőm rájuk szólni, hogy ne beszéljenek rólam.

- Nem tudom, lehet hogy Kira túl sokat adott be neki. De Marco, hogy lehettél ilyen hülye? Kiszívni a vérét? Ezzel örökre magadhoz láncoltad őt

- Tudom. De ő olyan más volt. Az illata. Most először éreztem úgy, hogy  meg kell tennem. Valahogy muszáj volt. Te is jól tudod, hogy nem akartam megölni.

- De mégis megtetted. Most mit csináljunk vele? Tanítsuk ki? Kira tanítása is több évtizedbe került  és még most sem tökéletes.

- Akkor öljem meg újból?!  Tudod , hogy arra nem vagyok képes Jhos.  Majd én kitanítom.

- És Jassel mi legyen?? Te is láttad, hogy hogy viselkedett a közelében. Egyikünknek sem volt ilyen erős az Első. És ő előtte is ismerte, ettől csak még nehezebb lesz megölnie.

-  Szerintem nem fog megölni senkit. Nézz csak rá. Ő nem olyan típus mint mi voltunk.

- Hát nem tudom, lehet hogy igazad van.- A beszélgetésük olyan álom szerűnek tűnik, abban sem vagyok biztos, hogy  nem álmodnom-e . Igazából nem is fogom  fel, hogy miről  beszélgetnek.

- Biztos ami, biztos megkérem Kirát, hogy azért tartson magánál némi morfiumot. A biztonság kedvéért.- többet nem érzékelek semmit a külvilágból. Végleg elnyom az álom.

Arra ébredek, hogy valami fojtogatja a torkomat. Automatikusan oda kapok, hogy lefejtsem a kezeket a bőrömről, de saját magamba kapok.

- Jhos vidd innen Jasst. Felébredt.- hallom Marco hangját a jobbomról.

- Mi?! Nem, nem megyek sehova. Itt akarok lenni mikor magához tér.- hallom Jass felháborodott hangját. Szinte hallom ahogyan megtölti a szíve, vérrel a teste minden porcikáját.  A lábaim magától mozognak mikor felugrok. A szemem olyan gyorsan pattan fel, hogy szinte bele fájdul. Egyetlen egy szempárt keresek, de sehol sem találom.
Mikor nem látom Jasst, behunyom a szememet és a hallásomra hagyatkozom. Hallom, ahogy a néhány sarokra lévő bár ajtója kinyílik, erősödik a zene, majd újra becsukódik, végül elhalkulnak a zajok.
Gyorsan ki zárom az összes többi hangot, és csak Jassre összpontosítok.
De Jass illatát sehol sem érzem.

- Hol van?- a hangom egészen recés lett a fájdalomtól.   Amint rájövök, hogy Jass nincs, itt habár pár perce még hallottam, azonnal kitisztul a kép.  
Egy fehér szobában állok. Valószínüleg valamilyen műtős szoba lehet, mert az egyik sarokban sebészeti műszerek vannak.  Jhos és Kira az ajtó előtt állnak és szórakozottan engem néznek, Marco egészen közel áll hozzám és fürkészve figyel.

- Kiről beszélsz? Jass? Neki dolga akadt, most nem ér rá.- vágja oda hozzám Jhos miközben a körmeit nézegeti.

- Hol vagyok? És miért érzem úgy, hogy mindjárt megfulladok?- kérdezem és megint a torkomhoz kapok.

- Jhos itt dolgozik. Nem tudtunk máshova hozni.- Most Kira válaszol. Egyenesen a szemembe néz,  így látom a megvetést rajta.

- Jhos, orvos? - kérdezem meglepődve. Nem tudom elképzelni, hogy hogy bírja egy ilyen helyen.

- Ápoló. Egyébként is csak rész munka időben dolgozik itt.- helyesbít  Kira. 

- Na gyere, elviszünk vadászni. - mondja Jhos és mint aki már unja ezt a kis jelenetet,  kinyitja az ajtót. Én indulnék is, de Marco megfogja a karomat.

- Még korai. Nem tudnád kontrollálni magadat.- szól rám.

- Majd Kiráék megtanítanak!- vágom rá. Marco szemében felcsillan valami fura kék fény és a következő pillanatban már engedelmesen állok mögötte.

- Mi történt?- kérdezem döbbenten. Nem tudok nem engedelmesen mögötte állni.

- Remek. Megtapasztaltad a híres "Mert azt mondtam" Marcot.- kuncog Kira. Nem értem, hogy miről beszél de rettentően idegesít, hogy nem tudok semmit sem csinálni.

- Na menjünk. Otthon majd mindent elmagyarázunk.- Mondja Marco majdhogynem kedvesen. 

Én nem tudok mást tenni mint, hogy követem Marcot kilépve az ajtón és remélem, hogy kis időn belül mindenre választ kapok.
 Jhos és Kira csöndesen bár igen jó kedvel  követnek minket.
Hamarosan rá jövök,  hogy egy kórház alaksorában vagyunk.
Meglepetésemre, nem megyünk fel a csiga lépcsőn, hogy kilépjünk a napra. Inkább tovább megyünk a hosszú folyosón és még akkor sem állunk meg, mikor elérünk a végéhez.
 Jhos szó nélkül elő áll és egy hatalmasat üt a falba.  Először, azt hiszem, hogy fájdalmasan fel fog kiáltani, de  meglepődve látom, hogy a fal megadóan porlik szét Jhos keze alatt.
Látszólag nem csak nekem szúrt szemet ez az imponáló tett, mert Kira előre szökkent és egy gyengéd puszit nyom az arcára. Meglepődve húzom fel a szememet, mert nem gondoltam, hogy ők együtt vannak.
- Kira és Jhos?- kérdezem suttogva Marcotól. Ő alig észre vehetően bólint.
- Már ősidők óta.- szól hátra Kira aki most  Jhos mellett áll.  Jhos elmosolyodik és szeretet teljesen rá kacsint Kirára aztán kérdően Marcora néz. Mikor látja, hogy Marco bólint még párszor bele bokszol a falba, ettől az majdnem egy egész kapunyi lyuk fog keletkezni.
A fal mögött egy félhomályos folyosó tárul elénk. A folyosó tele van régi képekkel, festményekkel.
- És akkor most, belépünk és választanom kell, hogy engem vagy a szerelmemet öljé..- nem tudom befejezni, a gúnyos mondatot, mert egy láthatatlan erő belém fojtja a szót.  Kira fel nevet és csöndesen belép a folyosóra. Jhos és Marco követi, végül pedig én is belépek a félhomályba.
A torkomat egyre jobban szorítja az a bizonyos kéz.
- És most hová megyünk?- kérdezem kíváncsian a többieket. Jhos, Kira, és Marco hangtalanul suhannak végig a folyosón én viszont botladozva követem őket.  A folyosón gyorsan végig érünk, a végén egy hatalmas fa kapu áll.  Azt hiszem, hogy  Jhos megint bele üt, de most csak simán kinyitja a kilincset.
Én és Kira egyaránt elmosolyodunk. Az ajtó mögött egy fém lépcső vezet fel.  Az egész olyan mintha, már évezredek óta meglenne.  A többiek habozás nélkül elindulnak a lépcső felé, de én most először érzek félelmet.
Mikor tétovázva megállok, Marco is rögtön felém fordul. Még mielőtt rám néz eltüntetem a szememből a félelmet és merő gúnnyal nézek rá.
- Mi az?- kérdezi.  A hangja olyan furán atyáskodó, nem tudok vissza szólni neki, pedig mindennél jobban vágyok rá, hogy alaposan beolvassak neki.
Az a láthatatlan erő megint megfékez.  
Elmosolyodik és követi a többieket a lépcsőn. Mikor rá lépek a lépcsőre egy pillanatra egy koszos sikátorban vagyok, és egy pillanatra érzem Marco leheletét a nyakamon.
De amint rá helyezem a testsúlyomat a lépcsőre minden eltűnik.  Nem értem mi folyik itt de van egy olyan érzésem, hogy nem is szeretném megtudni.  Gyorsan sietek a többiek után, a lépcsőfokokat kettesével veszem.  Mikor felérek a tetejére a többiek már várnak rám.
 Tudom, hogy látják az arcomon a zaklatottságot, de nem említik meg.  Amint beérem őket újra elindulnak, egy kisebb termen haladunk át, az egész olyan mintha egy régi elhagyatott kastélyban lennénk. A terem úgy van berendezve, mint a régi kastélyokban a bál terem.  Marcoék nem állnak, meg, hogy megcsodálják a terem szépségét, innen arra következtetek, hogy már jártak itt. Mikor a terem végéhez érünk egy újabb ajtó előtt vagyunk. 
Kira félénken Jhos mögé húzódik, Marco  pedig védelmezően elém áll.
Nem értem, hogy miért kezdett el mindenki félni, de Marco egyetlen pillantásával belém folytja a kérdésemet.  Jhos  már nyúl a kilincsért mikor az ajtó kinyílik.
 Egy szőke hajú kedves lány áll az ajtóban. Hosszú haja könnyedén hullik a vállára, a szeme olyan kedves és közvetlen, hogy azonnal megkedvelem.  Tudom, hogy ismerem valahonnan de ugyanakkor, biztos emlékeznék ha találkoztunk volna.
- Sella- köszön kimérten Marco a lánynak. Mikor a lány Marcora néz kedvesen elmosolyodik.
- Gazdám!-  próbálja elrejteni az undort a hangjából, de én kihallom belőle azt.  Marco akár véletlenül, akár szándékosan eláll előlem.  Mikor Sella meglát a szeme  teljesen elsötétedik.   A mosolya az arcára fagy és most már inkább gyilkos vicsorgásra hasonlít, mint mosolyra.   Marcora aztán megint rám néz.  Látszólag nem tudja eldönteni, hogy melyikünkre vesse rá magát.
- Sella, tudom. Hallod? Majd én elintézem.- szól rá Sellára Jhos. Ellép Kira elől és egyenesen Sella elé áll. Látszólag a lányt megnyugtatja a fiú jelenléte, mert már nem villog őrülten a szeme.
- Elintézed? Megígéred??- kérdezi  a fiútól öt oktávval magasabb hangon mint normális lenne. Jhos  bólint, és mikor látja, hogy Sella még nem nyugodott meg, óvatosan a vállára teszi a kezét.
- Bemehetnénk?- kérdezi Kira ugyanolyan nyugtató hangon mint Jhos. Sella még pár percig fürkészve néz engem, majd  megadóan ellép az ajtóból.
- Csak tessék. - a hangja teljesen megváltozott, megint olyan kedves és közvetlen lett mikor ajtót nyitott.  Jhos és Kira belépnek az ajtón de én vissza tartom Marcot.
- Ő meg ki? És miért nem mehetünk vissza a te házadba?- kérdezem felháborodva.
- Ő az egyetlen aki segíthet.-  válaszolja halkan Marco és belép a szobába. Nincs más választásom én is követem őket.  Mikor belépek a szobába elakad a lélegzetem a látványtól.
A szoba végén egy hatalmas baldachinos ágy áll, de a szoba többi része viszont egy nappali berendezésének felel meg.  Kira és Jhos egy régi sófa előtt állnak és halkan beszélgetnek Sellával.
-  Kira, Jhos beszélhetnénk?- kérdezi Marco bizonytalanul.  Kira és Jhos rögtön megindul felénk.
- Sella vigyáznál Breere??- kérdezi Kira kedvesen Sellától.
- Már be van avatva? Pisisekre nem vigyázok.- látszik Sellán, hogy csak viccel,  ez a kedves lány nagyon nem hasonlít arra a gyilkosra akit az ajtóban láttam.
- Nem kaphatnék valamit inni?- kérdezem, mert a fojtogató érzés megint vissza tér. Sella elneveti magát és egy hatalmas fa szekrényhez lép.  Kinyitja az ajtaját és egy piros folyadékkal teli üveget vesz elő. Könnyelműen hozzám dobja.  Mikor megérzem az ital illatát majdnem elkezdek öklendezni.
- Ez meg mi?- kérdezem megrökönyödve Sellától. 
- Édes, tudom, hogy nem a legjobb minőség de ez van, ezt kell szeretni.
- Akkor ez vér?- kérdezem megrökönyödve. Az hogy olyasmit igyak meg ami már egy másik ember szervezetében volt olyan visszataszítónak találom, hogy majdnem eldobom magamtól az üveget.
Kira oda vakkant nekem egy "sziát" és már kint is van az ajtón kívül. Jhos habozás nélkül követi, de Marco nem megy ki.
- Bree, most elmegyünk egy kicsit de hamarosan vissza térünk és akkor mindent megmagyarázok.- köszön el tőlem Marco.  
- Rendben. Csak, majd gyere vissza!.- kérem. Furán üresnek érzem magamat, pedig még Marco el sem ment.
- Tőlem el sem köszönsz?- kérdezi Sella, de a hangja tele van undorral és utálattal.
- Viszlát, Bree.- köszön el tőlem megint Marco és Sellára még csak rá sem néz.  Felnyitja az ajtót és már kint is van az ajtón kívül. 
-  Nem találkoztunk már valahol?- kérdezem bizonytalanul. Amióta Kira felkapta a vizet csak azért mert megszólítottam, nem nagyon merek megszólítani senki idegent.
-  Nem még nem. De én már ismerlek téged. Több közös van kettőnkben mint gondolod.- csacsog velem Sella. Az értetlen arcomat látva tovább folytatta.-  Pár órája, napja még undorodtál Marcotól, de most már nem tudsz nélküle létezni. Nem tudod mi történt veled, hogy hogyan vagy hol öltek meg. Úgy érzed nincs helyed a világban. Egyszerre tartod csodálatosnak és hátborzongatónak a helyzeted. Majd meg veszel egy kis vérért de egyszerűen képtelen vagy meginni.- ahogyan pontosan leírta, hogy mit érzek bevillant egy emlékkép. Marco előttem áll, semmit nem csinál csak áll és figyel engem.
- Mégis honnan tudsz ennyi mindent rólam?- kérdezem csodálkozva. Ahogyan a lány szemébe nézek, rögtön tudom, hogy a felszín fölött ő is egy ugyanolyan lány mint én. 
- Onnan, hogy ezeket én is átéltem. Én vagyok Marco előző áldozata.
- Tessék? Várj csak te.. te vagy Sella Doustro- a felismerés hirtelen és gyorsan csap belém. Mikor még nem voltam teljesen eszméletemen az ő emlékeit láttam.  Őt is megölte Marco, és most ő is itt van.
Tehát ő is vámpír.
- De ha Marco ölt meg akkor, hogy hogy utálod? Nekünk nincs "megírva" hogy szeressük őt?- kérdezem.  Mikor arra, gondolok, hogy Marcot nem szeretem nevetni támad kedvem. Sella felnevet és az ágyhoz fut. Amint oda ér, egy ugrással az ágyon terem.
- Látszik, hogy semmit sem tudsz rólunk.  Ahh tudtam, hogy nekem kell beavatnom.- sóhajt fel. Abból amilyen pózt fel vett tudom, hogy sok a mondanivalója így én is leülök a sófára.
-  Amikor elkapott akkora voltam mint te. Kedves és szelíd volt nem hittem volna, hogy bánthat. Amíg meg nem harapott. Mikor már nem volt elég erőm védekezni, belém szúrt valamit és minden elsötétedett. Amikor felébredtem egy fa házikóban voltam. A tulaj nem volt otthon így pár napig ott voltam, nem mertem elmenni onnan, mert féltem. Mikor a tulaj haza jött..
Ő volt az első ember akit láttam a halálom óta és nem tudtam megfékezni magamat.  Azonnal rá vetettem magamat,  és meg is öltem. 
Mivel nem volt ott senki hogy megakadályozzon,  tovább öltem.
Féltem és éhes voltam. Nem tudtam megakadályozni.  Az elején még rosszul éreztem magamat, még lelki ismeret furdalásom volt. De egyre többet öltem és egyre jobban hagyott hidegen a dolog.  Hamar tovább álltam, mert felfigyeltek abban a városban a sok halálesetre.  Pár hónapig lehettem csak egyedül de ez alatt a pár hónap alatt teljesen elvadultam.  Végül Jhos talált rám, már fél őrülten. Megőrültem a sok vértől és érzelemtől.  Ide hozott és Kirával együtt, hát ha lehet ilyet mondani meggyógyítottak.   Megtanították, hogy hogy kell csendesen embert ölni, úgy hogy a többieknek ne tűnjön fel. Aztán egy nap beállított Marco.
Először megörültem neki, mert hiányzott. De mikor rám nézett és utána simán tovább társalgott Jhossal..
Hát akkor valami elszakadt.  Rá jöttem, hogy csupán csak azért ölt meg, mert pillanatnyilag nem volt  olyan óvatos. Hogy az ő "ügyetlenségétől" lett az életem egy rémálom. Ott helyben meg akartam ölni, de Jhos leállított.  Attól a pillanattól kezdve mit sem ért Jhos és Kira " gyógyítása". Már nem öltem meg minden embert akivel találkoztam, de ha Marco is ott volt ahol én nem tudtam megfékezni magamat. Így ide hoztak. Tudták, hogy nem tudom fékezni magamat, így nem hagyhattam el a kastélyt.  De gondoltam ha már ez az otthonom egy kicsit kipofozom.-  Látszólag Sella már sokadszorra mesélte el ezt a történetet, mert meg sem rendül.
- Tehát velem is az lett volna a terve, hogy magamra hagy?- kérdezem, mert nagyon elszomorít, hogy ennyire nem érdekli a sorsom.
- Nos, miután engem megölt, egyetlen egy feltétellel nem öltem meg. Hogy többször nem csinál ilyet.-Nézegeti Sella a fal vakolatot. - Téged miért is ölt meg?
- Nem.. Tudom nem emlékszem semmire.- vallom be.
- Majd fogsz. Hidd el, majd fogsz.
- Szóval ti, hogy vadásztok?-  kérdezem kíváncsian.
- A fiuknak van valamilyen fura tőrük amivel nem kell kiszívni az ember vérét és úgy is megkapják az érzelmeket.  De nekem maradt a jól bevált szokás.  Harap, szív, takarít.- a rémülettől ami kiült az arcomra Sella elnevette magát.
- A szüleid tudják, hogy meghaltál?-  kérdezi Sella. A kérdésére elszorul a torkom.
- Nos, éppen azt készültünk megmondani mikor el kellett jönnöm Jass után.- vallom be kelletlenül. Nem értem, hogy lehettem képes ott hagyni Kylet Jassért. Hiszen Jass átvert és kiderült, hogy nem is szeretett soha.
-Készültetek? Mégis kivel?- Sella olyan érdeklődés tűnt fel, amilyen a barátnők arcán mikor a másik egy új fiúról beszél.
- Én és.. és egy fiú. De ott hagytam, mert Jass után mentem.- Nehezebb róla beszélnem mint gondoltam.  Nem tudom hangosan kiejteni a nevét túlságosan is nagy csalódást okoztam neki. Nem érdemlem meg, hogy kiejtsem hangosan is a nevét.Sella arca fel vidul.
- Fiú?! Remek mindent tudni akarok. - és megpaskolja a mellette lévő  helyet az ágyon és várakozásteljesen rám néz.   Én kedvesen nemet intek, de nem áll szándékombn válaszolni.
- Nincs kedvem beszélni róla. Inkább te mesélj. Miért nem lát engem senki?- kérdezem bűnbánóan.
-  Mert még nincs a szervezetedben elég vér. Majd, ha kiszívod az Elsőd vérét látni fognak.
- Az Elsőm? Mégis ki az én Elsőm? -kérdezem és emlékszek, hogy Marco is említette az Elsőt.
- Az Első ember akit megláttál miután átalakultál. Szokás szerint az ő vére a legédesebb neked. Ő lesz az első ember akit meg fogsz ölni. Túl édes a vére számodra. Amint megölöd látható leszel.- Attól amit mondott megborzongok. Tehát nekem Jass az elsőm.
- De én nem akarom megölni Jasst.- suttogom magamnak. Sella amint meghallja a hangomat elneveti magát.
- Tehát Jass az elsőd? Kár, hiányozni fog.
- Te ismered Jasst? Itt mindenki ismeri rajtam kívül??!- Már ordibálok.  Sella elképed a kirohanásomtól, de nem gurul dühbe mint Kira.
- Pár hónapja csatlakozott a fiukhoz. Azóta állandóan velük van. Legtöbbször ő szemeli ki az áldozatokat akit majd a fiuk meg fognak ölni.
- Nekem ezt soha nem említette..- gondolkozom hangosan.
- Te ismerted előtte is? Mielőtt vámpír lettél?
- Úgy két  éve jártunk.- mondom lesújtottan. Sella láthatólag meglepődött, de nem említi meg.
- És neked volt valakid mielőtt vámpír lettél? Vagy utána volt valakid?- kérdezem. Sella arc vonásai megkeményednek és feláll az ágyról. 
- Bocsánat nem akartalak megbántani.- kérek gyorsan bocsánatot. Fel veszi az eldobott üvegemet és kiissza a tartalmát.
- Igen volt valakim. De annak már vége. Még azelőtt volt, hogy  megöltem a ház tulajdonosát. Utána jobbnak láttam, tovább állni. Nem akartam veszélybe sodorni.  Így volt a legjobb.- inkább saját magát prbóálja meggyőzni, minthogy nekem válaszolt.
- Ebben biztos vagyok. - Sella megint a faajtós szekrényhez lép.
-Biztos nem kéred??- kérdezi tőlem már másodszorra is és egy újabb üveget vesz elő.
- Azt hiszem..- nem tudom befejezni a mondatomat, de Sella tudja mi lesz a válaszom.
Elmosolyodik és az ajtóhoz lép.
- Na akkor viszont frisst kell szereznünk neked. Csak friss vért szabad innod Elsőnek. Keressük meg Jasst.- Először nemet akarok mondani de aztán eszembe jut Jass ütő ere. Hogy milyen intenzíven dobog a vére mikor fél.
 így bólintok, mert nem tudok ellen állni neki,  és követem.
Semmi másra nem tudok gondolni, mint Jassre.  Már a folyosó felénél tartunk amikor Marco és Kira feltűnik a folyosó másik végén.
- TE MEG MIT MŰVELSZ?!- ordibál Marco Sellára. Szinte látom, hogy Sellában milyen sorrenden váltakoznak az érzelmek.
Először meglepődik. Nem számított rá, hogy Marco fel fog bukkanni.
Aztán a feltétlen szeretet követi a meglepődést. Látom a szemében, hogy még mindig érez valamit a fiú irátnt De Ez csak pár másodpercig tart.
És végül a gyilkos harag tűnik fel az arcán. Egyszeriben én is érzem, hogy mennyire félt mikor felébredt a halála után abban a faházban, érzem, hogy mennyire nem akarta megölni azt az embert és, hogy utána milyen önmarcangolásba kezdett. És látom, hogy ezekért mind Marcot okolja.  Előre látom, hogy mit fog művenli mint hogy megtenné. Még mielőtt Marcora vetné magát gyorsan kettejük közé állok.
- Sella!- kiabálok rá.  Egy pillanatig azt hiszem, hogy én vagyok a következő áldozata, de aztán látom, hogy szép lassan megnyugszik.
- Csak ne kiabáljon rám.-   böki oda nekem Sella mosolyogva és lövell még egy utolsó gyilkos pillantást Marco felé.
- Akkor gondolom majd később megyünk vadászni- Marco rá morog de türtőzteti magát. Kira eddig csöndesen állt Marco mögött de most, mellénk lép.
- Sella van még abból a vérből?- kérdezi Sellától és jelentőség teljesen ránk néz. Sella látszólag megértette a helyzetet mert rám mosolyog és bólint. 
- Kira ne az egészet.- szól rá Kirára Marco de Kira csak kiölti a nyelvét rá és követi Sellát vissza a szobába.
Mikor végre egyedül maradunk, hálásan szívom be az illatát. 
- Sétálunk?- kérdezi bizonytalanul. A hangjára megremeg a lábam és habozás nélkül követem.
- Bizonyára Sella mondott neked dolgokat amik megrémíthettek.- kezd bele Marco. Gyorsan megállítom és elé állok.
- Ne. Marco ne kezdj magyarázkodni.- meg akarom kímélni attól a bocsánat kéréstől amit nem is nekem kellene mondania
- De ha szeretném, hogy jól kijöjjünk egymással akkor tiszta lappal kell indítanom.- magyarázkodik és megsimogatja a hajamat.
- Ne magyarázkodj. Most, pillanatnyilag úgy érzem, hogy bármit megtennék érted, hogy mindenre képes lennék. Csakhogy még nem tudom hogy azért vonzódok-e hozzád, mert te tettél vámpírrá vagy tényleg szeretlek. És most nehezen tudom elképzelni, hogy szeressem a gyilkosomat. Szóval te csak ne simogasd a hajamat. - lököm el a kezét ingerülten. Látom a szemén, hogy megbántottam és pár pillanatig bűntudatom is van miatta, de aztán eszembe jut, hogy mit mondott Sella és erőt veszek magamon.
- Amúgy sem tőlem kéne bocsánatot kérned.- és elkezdek hátrálni  a szoa felé.
- Tehát vége van?- kérdezi csalódottan.  Csalódottan bólintok, mert tudom, hogy ő is érzett valamit irántam.
- Még el sem kezdődött. - suttogom csendesen. Egyszeriben érzem, hogy mit érez irántam. Tudom, hogy az ő szerelme valós, és hogy azért tett vámpírrá mert nem tudott volna nélkülem élni. Tudom, hogy szeret de nem engedhetem meg, hogy viszont szeressem.
Hisz annyi szörnyűséget tett. Ha jobban belegondolok ő maga a szörny. Jobbnak látom még most elfojtani az érzelmeimet, még mielőtt teljesen kibontakoznának.
Marco szó nélkül belép Sella szobájába, tudom, hogy nagyon megbántottam de nem tudom igazán sajnálni.
Még nem.
De talán egyszer majd képes leszek elfeledni, hogy mit tett. Talán egyszer majd tudom úgy szeretni, hogy közben ne arra gondoljak, hogy vajon hány embert ölt meg.
 




7 komit kérek :DD
Nem mondom, hogy szar a gépem és azért vannak benne hibák, mert már elegem van a sablonos dumából.
Egyszerűen csak nem volt erőm kijavítani őket. Szóval szeretnék magam mellé fogadni egy Bétát vagy hogyishívjákot. Fogalmam sincs, hogy hogy működik ez a béta dolog de kellene valaki aki kijavítja a hibákat.

Egy kis ízelitő

Nos tudom, már megvan a 9 komi, sőt!! De még nem vagyok kész az egész fejezettel így csak pár sort írok ide, hogy tudjátok mire számítsatok.
"- Akkor öljem meg újból?!  Tudod , hogy arra nem vagyok képes Jhos.  Majd én kitanítom.

- És Jassel mi legyen?? Te is láttad, hogy hogy viselkedett a közelében. Egyikünknek sem volt ilyen erős az Első. És ő előtte is ismerte, ettől csak még nehezebb lesz megölnie.

-  Szerintem nem fog megölni senkit. Nézz csak rá. Ő nem olyan típus mint mi voltunk.

- Hát nem tudom, lehet hogy igazad van.- A beszélgetésük olyan álom szerűnek tűnik, abban sem vagyok biztos, hogy  nem álmodnom-e . Igazából nem is fogom  fel, hogy miről  beszélgetnek.

- Biztos ami, biztos megkérem Kirát, hogy azért tartson magánál némi morfiumot. A biztonság kedvéért.- többet nem érzékelek semmit a külvilágból. Végleg elnyom az álom. "
És most egy kis megjegyzés: Vissza olvastam az előző fejezeteket és rá jöttem, hogy imádom a történetemet, de egy kicsit össze vissza az  egész . Túl viharosak az érzelmek. Már változtatni nem tudok a leírtakon de  próbálok valamilyen ésszerű magyarázatot találni a történetben. És még valami.  Rájöttem, hogy eddig igen panaszkodós és hát nm tudok jobb szót, elég nagy p*csa voltam.   De nagyon köszönöm a kommenteket, mert nagyon nagyon kedvesek. Köszi, hogy olvassátok és szeretitek a történetemet.



Még egy kis megjegyzés: A cseréket próbálom még ma kitenni, de ami azt illeti, most betegen fekszem az ágyban, így ez egy csöppet megnehezíti a dolgomat ( már megint panaszkodok -.-) Ja és látom sokan nem értitek miért kértem cserét mikor már volt. Ez azért van, mert kitöröltem a cseréimet és nem tudom kik voltak ott.


Utcsó megjegyzés:  nagyon szépen köszönöm a díjakat. Hogy kiktől is kaptam??
-   Killa23  (www.fox-hunting-by-killa.blogspot.com)
- Zsani alias Szozsa914 ( www.writerblogfantasy.blogspot.com)- Bianca   (www.vanillaparadise.blogspot.com)
 Mindenkinek köszönöm szépen, nagyon megtisztelő, hogy úgy gondoltátok meg érdemlem.
Hogy én kinek küldöm tovább??
Most konkrét neveket nem mondok, mert szerintem az összes író aki bátorságot érzett hozzá, hogy feltegye a törit a netre, megérdemli :))

Hát ez voltam én és a megjegyzéseim :DDD

Chapter Seven

- Te meg kiről beszélsz? Ki az a Szép Lány?- kérdezi Jass. Annyira össze van zavarva, hogy elfelejti mennyire mérges Marcora. 
- NE!!- sikítok rá Jassre. Már bent van a házban!
De még kiléphet, még elfuthat.
Marco felnevet.
-Édes!- suttogja oda nekem  incselkedve.  A düh ellepi az egész testemet és  most már ő irányít . A lábam magától mozdul.  Akaratlanul is  átlépem a küszöböt és követem Jasst a házba. 
Bent szokatlanul tömény a levegő. Először nem is látok semmit a füsttől. Amint belépek a házba  azonnal Jasst keresem. Kinyújtom a kezemet, mert csak azzal tudok tájékozódni. Aztán lassan kitisztul a szemem és már jobban látok. A házban minden redőny le van húzva így csak az ajtóból áramlik be a fény. A félelem lassan kúszik fel a torkomon. Megérzem, hogy bajban vagyok.
Ilyen lehet a gazellának mielőtt elkapja az oroszlán.  Az érzékszerveim  kiélesednek, tudom, hogy magamat kéne védenem de nem megy.
A sikoltást várom.
Mert tudom, hogy sikoltani fognak, tudom, hogy valaki megfog halni.
És én nem fogom tudni megakadályozni.
Lépteket hallok magam mögött.  A  kezem remeg a félelemtől és a reménytől. 
- Hogy, hogy még élsz?- kérdezi egy bágyadt hang mögöttem. Remeg a szám mikor válaszolok.
- Én..én nem tudom.-Az undor olyan mélyen hasít belém, hogy nem vagyok képes elfojtani. Az arcom megrándul.
Nem akarok vele beszélni, de a számat nem én irányítom.
Olyan mintha egy belső hang mondaná meg, hogy mit tegyek.
- Lehetetlen.- súgja már a fülembe. A leheletétől lefagyok.  Ugyanolyan a lehelete mint akkor mikor megölt.
Megölt.
El akarok futni de a lábam nem engedelmeskedik.  Valami azt súgja, hogy beszélgessek vele.
- Engedd el Jasst.- kérlelem. 
- Hisz ő is benne van.- mondja. A kirívó hangnem eltűnik a hangjából.
-Hol van?- kérdezem. Csak ő érdekel.
Valahonnan tudom, hogy engem már nem bánthat.
Tőlem már elvette azt ami a legfontosabb volt számomra, de őt még bánthatja.  Az agyam elkezd zakatolni.
Kb. két perccel előbb lépett be mint én. Két perc alatt nem tudnak  elbánni vele.
- Megmutatom. Gyere!- még mindig suttog, de már a előttem áll. Nem látom az arcát, túl sötét van. De  a keze ki van nyújtva. A tenyere ki van egyenesítve, olyan mintha arra várna,  hogy tegyek bele valamit.  A szavait újra lejátszom a fejemben és mikor rá jövök, hogy miért van kinyújtva a keze felsikoltok.
-Csak, hozd ide!- kérlelem. Képtelen vagyok arra amit akar.
- Na.. Most mi a baj?- kérdi, a hangja megint tele van kéjjel.  Az, hogy most a gyilkosommal beszélek, valami furcsa biztonság érzet kerít magába. A kezemet ügyetlenül  kinyújtom és a nyirkos kezébe csúsztatom. Amint megérzi a bőrömet a bőrén magához húz.  Beugrik, hogy akkor is ezt csinálta mikor megharapott.
- Olyan illatod van mint akkor este.. Olyan megnyugtató..- suttogja bele a bőrömbe.  A kezemet úgy csókolja meg mint a nevezetes királyfi a király lány kezét.
- Csak mutasd, hogy hol van.- a hangom remeg de már nem a félelemtől, hanem az undortól.
Még közelebb húz magához aztán hirtelen eltol magától, csak a kezemet fogja még mindig.
- Nem tudom.- vallja be kelletlenül. A kezemet olyan hirtelen rántom el, hogy ő észre sem veszi. Az egy perce érzett biztonság most már sehol sincs. Lenézek a kezemre, de azt olyan mocskosnak, undorítónak érzem, hogy gyorsan máshová pillantok. Bizonytalanul hátra lépek egyet- kettőt.  Egy kemény valaminek ütközök, de tudom, hogy nem falnak.
Ahhoz ez túl.. Puha.
- Te vagy az aki elbódította Marco fejét?- kérdi egy erős női hang a hátam mögött. Bizonyára a hang tulajdonosába ütköztem bele.  
- Kira- szól rá a női hangra Marco. Van a hangjában valami amitől borsódzik a hátam. De ugyanakkor örülök, hogy van még valaki rajtam, Marcon és Jassen kívül a házban. Talán ő majd segít megmenekülnünk.
Amilyen gyorsan csak tudok megfordulok.  Nem látom a hang tulajdonosát mert túl sötét van hozzá.
- Kira?  Így hívnak?- bár a hangból arra következtetek, hogy idősebb nálam de azt is tudom, hogy Marco mellett senki sincs biztonságban.  Hallom ahogyan Marco és az ismeretlen nő felnevet, de már nincs időm megkérdezni, hogy mi a nevetséges, mert a következő pillanatban már egy  hideg kéz szorul a torkomra. Próbálok védekezni de ő ellöki a kezemet. A tenyere a nyakam köré szorul, belém fojtja a levegőt. Mikor megpróbálok kiabálni a kéz még erősebben szorítja a nyakamat, felemel a földről. Érzem ahogy a tüdőmet elárasztja a pánik. Vonaglok, ki akarok szabadulni. Nem a gyilkos szorítás elöl akarok menekülni, inkább a fájdalom elöl. A lábaimmal próbálok belerúgni a lányba de túl messze áll tőlem. Érzem ahogyan elernyednek a lábaim. 
- Kira!- hallok egy ismeretlen hangot. A hang parancsoló, de ugyanakkor teljesen hideg.
-KIRA!- most már ordít. A kéz egyszer csak elenged. A lábaim összecsuklanak, levegő után kapkodok.
- Jól van, na.. - mondja a fojtogatóm. 
- Jól vagy?- kérdezi Marco. Semmit sem látok és nem tudom, hogy kik vesznek körül
- Kik maguk?- kérdezem de a hangom elcsuklik.
- Vidd be a nappaliba, Marco.- utasítja Marcot az a hang aki rá szolt Kirára. Marco alám fekteti a két kezét és gyengéden felemel.  A fejem hátra bicsaklik de nincsen erőm megtartani magamat.  Becsukom a szememet és mikor újra kinyitom már egy világos, tágas szobában vagyok. Marco még mindig a kezében fog.
- Kira, kérj bocsánatot.- hallom megint az idegen fiú hangját.
- Letegezett! Nem fogok bocsánatot kérni.- mondja Kira kissé sértett hangnemben.
-Kira!
-  Jól van, jól van!- lépteket hallok magam mellett.- Bocsánat azért, mert majdnem megöltelek.
- Az nehezen ment volna.- krákogom vissza. Még mindig érzem a tenyerét a torkomon. De már nem félek.
- Mégis miért?
- Egyszer már megöltek.- suttogom.
 Nem érzek semmit. Megint elönt a nyugalom. A semmi érzése.
- Marco?- kérdezi a fú hang.
- Majd máskor, jó?- most először hallom Marcot félelemmel beszélni.
- Nincs máskor. Ha én és Kira nem találjuk elég biztonságosnak ezt a helyet tovább állunk.
- Bánom is én.. Akkor majd egyedül megyek vadászni.- válaszol Marco ingerülten. Mikor kiejti az a szót, hogy "vadászni" meg remegek. Bizonyára Marco is megérezte, mert szorosabban  szorít magához.  Kezd vissza térni az erőm.
- Engedj el!- nem kérem, parancsolom. A saját lábamon akarok állni.
- Igen, engedd el!- parancsol rá Kira is. Marco bár kelletlenül de gyengéden letesz a földre.
Nagyon jó érzés megint a saját lábamon állni, bár egy kicsit még imbolyogok.
-Ideje lenne beavatni a lányt.- kezdi a fiú. Kira helyeslően krákog egyet és leül az ósdi kanapéra.
- Marco? A te Utódod. Te kezded.
- Utód? Tessék??- kérdezem, teljesen össze vagyok zavarodva.  Marco Kira mellé ül és lassan rám emeli a szemét. A szemében nem látok semmilyen gonoszságot, csak megbánást. Tudom,
hogy utálnom kellene. Hiszen véget vetett az életemnek, de nem tudom gyűlölni.
A szeme olyan ismerős.
- Nem muszáj beavatnunk. Van más lehetőség is!- Marco szinte könyörög.
- Akkor nem is adunk neki esélyt, hogy élhessen?!- kérdezi ingerülten a fiú.
- Csak várjunk egy kicsit vele.
- Majd én eldöntöm, rendben?- kérdezem  egy kicsit hangosabban és élesebben mint illene.
- Ne ti döntsétek el, hogy mit szabad és mit nem. Nem lehet sokkal rosszabb mint az hogy a gyilkosomon kívül senki nem lát, mert halott vagyok.  Majd én eldöntöm!
- Rendben. De te akartad.- egyezik bele Marco. - Mi nem emberek vagyunk, nekünk nincsenek érzelmeink.- vág bele a mondandójába.
- Minket nem érint meg egy ember halála, nekünk ez a természet rendje.- kapcsolódik be Kira is a beszélgetésbe.
- De mégis kik vagytok?- kérdezem de a hangom elcsuklik. Rosszul vagyok attól amit eddig hallottam.
- Vámpírok.- érkezik az egyszerű válasz a kérdésemre. Először elborzadok aztán nevetni támad kedvem.
- Mint az alkonyatban? Várjatok kitalálom ti sem eszetek embert mert ti "jók" vagytok. És akkor én lennék az aki bele szeret valamelyik vámpírba?- tudom, hogy rosszul teszem de elnevetem magamat. Ez olyan abszurd, hogy fel sem merül bennem, hogy igaz lehet.  Látom, hogy Kira arca elsötétedik de nem törődök vele, tovább nevetek.
- Az a film csak egy  hollywoodi koholmány, ez a valóság.- Hallatszódig a hangján, hogy nagyon mérges de én nem törődök vele.
- Szép Lány! Ez fontos, és ami még rosszabb valódi- jegyzi meg halkan Marco. A hangja halk de ugyanakkor parancsoló és hideg.   A torkomra fagy a nevetésem. 
- Tehát abból amit a filmben mondanak rólatok semmi nem igaz?- kérdezem kétkedve. Egyszeriben mindent sokkal tisztában látok mint eddig. Felrémlik, hogy mikor először láttam Marcot olyan volt mintha már évszázadokkal korábban is élt volna. És ez az egész, félhomályos, öreg ház. Kitépte a húsomat és ivott a véremből.  Minden össze vág.
 Hátrálok pár lépést és szememmel a kijáratot keresem. Ezt bizonyára a többiek is észre vették, mert Kira egy szem pillantás alatt a hátam mögé kerül.
-Mi nem azért ölünk, hogy vérhez jussunk. Nekünk nem a vér, az érzelmek kellenek.-  fojtatja Marco.- Nekünk nincsenek érzelmeink, talán ezért is tudunk ilyen sokáig életben maradni. A vér amin keresztül legalább egy kicsit emberinek érezhetjük magunkat. Innen szerzünk boldogságot, fájdalmat. 
-Meg persze finom is.- kotyog bele megint Kira, mire a fiú rá morog. Erre Kira összébb húzza magát és védekezően felemeli a kezét.
- Tehát az, hogy ez az egyetlen ételetek és hogy meghalnátok nélküle mind hazugság?- kérdezem, de mire kimondom a kérdést már nem is érdekel. Tudom, hogy félnem kellene de egyáltalán nem félek. Inkább olyan mintha végre.. végre itthon lennék. Mióta Kyle rám talált, azaz én találtam Kylera olyan érzésem volt  mintha nem tartoznék oda. Mintha nem tartoznék a világba.
De most, hogy velük beszélgetek..  Most tartozom valahova.
- Nos az igaz, hogy nincs szükségünk olyan ételekre mint az embereknek, de megtudjuk enni. Előbb utóbb biztos bele örülnénk, hogy nincsenek érzelmeink de nem. Nem jelent feltétlenül halált az ha nem iszunk vért.- látszik Marcon, hogy megnyugodott, hogy elfogadom ténynek a létezésüket és nem kérdőjelezem meg azt.
- Többen is vannak?- kérdezem és remény érzettel tölt el, hogy talán többen is vannak .
- Mi nem tudunk róla, hogy lennének még, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek is.- Mikor végig nézek rajtuk a szemükben ugyanolyan reménykedést látok mint amit én is érzek.
- Az előbb még halálosan féltem de most már teljesen nyugodt vagyok. Meg sem rémülök attól amit hallok.- jegyzem meg halkan. Mikor hallom, hogy hangosan gondolkodom elszégyellem magamat.
- Mindannyiukkal így volt. Majd megszokod.-  böki oda nekem Kira.
- Akkor, most én is vámpír vagyok? Ti is halottak vagytok?- kérdezem.
- Voltunk. Ha azok lennénk akkor senki sem látna.- jegyzi meg halkan a fiú.
-Jhos,  nem biztos hogy ő  is át fog alakulni. Nézd, még egész halvány.- mondja Marco a Jhosnak nevezett fiúnak.
- Át alakulni? Olyan leszek mint ti?- Hirtelen olyan érzésem támad, ami akkor fogott el utoljára mikor az első ovis napomon nem fogadtak be a "nagy fiuk" és egyedül kellett játszanom.
- Még nem biztos!- kiabál rám Marco. A hangjától össze rezzenek, de nem azért mert félek. Inkább azért mert valahogy  vágytam  erre a hangra. Akaratlanul is közelebb húzódok hozzá.
- Marco már alakul. Nézd!- rivall rá Marcora Jhos. Arra vágyok, hogy mikor felel Marco, hogy megint hallhassam a hangját. Mikor arra gondolok, hogy én undorodtam ettől a hangtól, hogy nem akartam, hogy megérintsen akkor nevetni támad kedvem.  Marco rám emeli a szemét és hátrébb lép.  Egy kis részem azt mondja, hogy álljak meg és fussak el de nem hallgatok arra a részemre.
-  Ja igen, Jasst akartad látni.- szólal meg Kira. Látszik rajta, hogy csak azért szólalt, meg, hogy véget vessen  a kínos pillanatnak.
- Jass!- kiáltja el magát. A  hangja.. Olyan.. olyan mint a márvány.   Hallom, hogy valaki lerobog a lépcsőn.
- Kira éppen Naturalt szeretném megölni.- előbb hallom a hangját mint látnám. Mikor meghallom mit mond elszorul a torkom, mert félek, hogy újra bajba keveri magát.  De mikor látom, hogy belépve mosolyog megkönnyebbülve sóhajtok  fel. Marco is elmosolyodik és Jass mellé lép. Szokatlan ürességet érzek mikor nincs mellettem Marco. De még idejében meg fékezem a lábamat így nem lépek Marco után.
- Tehát felfogtad, hogy az a lány egy senki volt?- kérdezi Marco, de a hangja nevet. Nem tetszik, hogy így beszél rólam.  Jass arca egy pillanatra elsötétül és gyilkos harag tűnik fel rajta, de aztán ő is elmosolyodik.
- Végül is lesznek még lányok nem? Bocs, hogy az előbb úgy letámadtalak.-  kér bocsánatot Marcotól és játékosan vállba böki. Marco vissza bokszol, erre mind ketten elnevetik magukat.
Én meg sem tudok szólalni a meglepetéstől. Nem értem, hogy hova tűnt az a szerelem amit a szemében láttam mikor belépett a házba.   Hátba támadva érzem magamat. Kira elmosolyodik mikor látja az elkínzott arcomat.
- Nos kedves Jass. Most, hogy már megtudtuk nem éreztél semmit a lány iránt.. Lenne egy kis bejelenteni valónk.- és cinkosa rám kacsint. Erről akaratlanul is az jut eszembe, hogy pont ezt szokták csinálni a barát nők egymással.
De én nem vagyok a barát nője.
- És mit is? Ja, igen jut eszembe bocs, hogy nem tudtam elmenni vadászni de más dolgom volt.- mondja Jass és a hangjában lévő könnyelműség elkápráztat. Pont olyan mintha ő is a "család" tagja lenne.
- Jass is vámpír?- kérdezem és reménykedek, hogy a válasz igen lesz, mert nagyon szeretném ha ő is láthatna és hallhatna engem, mert így leordíthatnám a fejét.
- Nem. Ő csak tudja rólunk az igazságot és  el szokott járni velünk a vadászatra.- mondja Jhos.
- Te meg kihez beszélsz?- kérdezi Jass. A szemében a felismerést vélem felfedezni.
- Jogos kérdés. Hogy is hívnak?- fordul hozzám Jhos.
- Bree. Bree  Jacquelnek.- válaszolom magabiztosan.  Most végre kilép az árnyékból így van alkalmam megcsodálni. Barna haja és barna szeme van. Az egész test felépítése leginkább egy bokszolóéhoz hasonlít.
- Hm. Bree, szép név.- hümmög Marco. Mikor meghallom a hangját magamban felsikítok az örömtől.
- Bree? Honnan tudsz te Breeről?- kérdezi Jass de én látom a szemén, hogy már mindent tud.
- Marco megölte Breet. És Bree még mindig itt van közöttünk. Azaz ő is vámpír.- sorolja a tényeket Kira.
- Király- csúszik ki a számon.
- Nem. Az lehetetlen.- suttogja Jass.
- Mégsem egy kis senki volt?- kérdezi Marco nevetve.  A nevetésétől gyöngyözik a hátam. Hirtelen nagyon melegem lesz és úgy érzem mindjárt meggyulladok.
- Azt hiszem nem vagyok valami jól. Egy kicsit melegem van..- de nem tudom befejezni, mert Marco előttem terem és befogja a számat.
- Jhos kezdődik. Hova vigyem?- kérdezi páni szerűen Jhostól. Nem értem mire ez a nagy félelem hiszen csak melegem van.  Hirtelen sokkal tisztábban látom Jasst mint a többieket.  A szemem a nyakára ősz pontosít. Látom az ütőerét amint gyorsabban dobog, majd lelassít. A bőre hirtelen olyan puhának és gyengének látszik. Könnyű szerrel átszakíthatnám.
- Engedj oda!- kérlelem Marcot. Még mindig fogja a számat de már nem olyan erősen.
- Talán az erdőbe. Nem ott túl sokan vannak, nem  szabad hogy meglássák mikor látható lesz.- morfondírozok Jhos.  Érzem ahogyan lassan a lábaim megerősödnek. Tudom, hogy képes lennék bármire.
Csak Jassre és a nyakára vagyok képes figyelni.  Egyszeriben átlátok a bőrén. Látom ahogyan a vér gyorsabban áramlik a szervezetében.
- Mi történik?- kérdezi Jass.  Felkiáltok, mert  a hangja olyan hívogató, hogy nem tudok ellen állni. Bele harapok Marco kezébe mire ő felordít és elenged. Amit szabad vagyok Jass felé  vetem magamat.
- Kira!- ordít a lányra Jhos. Még mielőtt elérném Jasst Kira előttem terem és lefogja a kezeimet.
- Jhos el kell vinnünk innen!- Jass vére egyre jobban lüktet és én már nem is akarok ellen állni neki.  
- Várjatok!- kéri őket Marco. Elém lép és így nem látom Jasst.  A vérét viszont jobban hallom mint eddig. Pontosan tudom, hogy hol  a legmelegebb.
 - Bree állj le!- parancsol rám higgadtan.  Szinte nem is hallom, hogy mit mond csak Jass arca érdekel. Csak a vérére tudok gondolni. Végig pörgetem, hogy miként fogom bele vájni a fogamat a bőrébe, hogy utána kiszakítsam azt.
- Bree te szereted őt!- hallom  de már egész távolról Marco hangját.
- Ez így nem fog menni. El kell vinnünk, most. Marco fogd a kezét én fogom a derekát.- adja ki a parancsot Jhos de én csak a szavakat hallom, nem fordítok rá figyelmet hogy meg is értsem őket.
- Rendben. De így nem fog menni. Kira van még nálad a morfiumból?- kérdezi Marco megtörten és bár már nem rám figyel még mindig előttem áll.
-  Már vártam mikor fogod megkérdezni.- érzem,  hogy valaki megszúr valamivel a vállamon és utána minden elsötétül. Csak a kínzó érzés maradt.


Baszus ezek szerint nem tudok írni. Ez is elég gyenge lett de ez van ezt kell szeretni.
Az előző fejezetemhez csak négy komit kaptam, tehát megint lesz komihatár.
Bocsi de tényleg kell!! 
A komithatár pedig 9! Tudom, rohadt sok de amíg össze gyűlik van időm megírni a  kövit.  Azt is tudom, hogy nagyon ritkán van friss de egyszerűen nincs időm, se kedvem hozzá... Na de komizzatok és szeressetek :D

Chapter Six

-Bree, mennünk kell! Gyere!- hangzik fel Kyle hangja a jobbomról. Gondolom azt hiszi, hogy alszok.
 Úgy fél órát aludtam, de utána rögtön felpattant a szemem és azóta sem tudok elaludni. 

Nem tudom, hogy miért vagyok képtelen az alvásra.
De érzem, hogy valami hiányzik, valami.. csak nem tudom, hogy mi.

Kyle gyengéden megrázza a vállamat.

Már párszor bejött a szobába de aztán mindig ki is ment. Gondolom nem akart felébreszteni.

Lassan megfordulok és látom, hogy az ágy szélén ül.

-Szia.- mondom és direkt rájátszottam a hangomra, hogy azt higgye most ébresztett fel.

-Szia.- köszön vissza és látom rajta, hogy tényleg siet valahova.

- Hova kell mennünk?-kérdezem nyugtalanul. Nekem ugyan nem kell sehova mennem.

Ugyanis én halott vagyok! 
Mikor kimondom gondolatban, nem érzek semmit. Se gyászt, se szomorúságot..  semmit.

-Meg kell mondanunk a szüleidnek, hogy meghaltál.- mondja Kyle és látszik az arcán, arra vár, hogy mikor borulok ki.

Na arra várhat! Mert mikor a szüleimet említette majdnem vissza kérdeztem, hogy kik?

De aztán eszembe jutottak.

-Persze, persze.- mondom és máris kipattanok az ágyból.

A szüleim. Majdhogynem olyan mintha hiányoznának.  Kyle mikor látja, hogy teljesen "felébredtem" ő is feláll.

-Ha még nehéz neked, akkor mehetek egyedül is.- mondja bizonytalanul.

-Nem, dehogyis. Miért lenne nehéz?-kérdezem értetlenül. Kyle egy darabig fürkészve néz de aztán lemondóan félre pillantott.

-Mi az? Mi a baj?-kérdezem,mert nagyon zavar Kyle lemondó pillantása. Mintha csalódott volna bennem.

-Semmi.-mondja Kyle,de hallatszódig a hangján, hogy titkol valamit.

-Rendben.  Akkor indulunk?-kérdezem egy kicsit sértődötten. Bólint és ki tessékel a szobából.

-Hol voltam tegnap?-kérdezem mikor eszembe jut az előző fekhelyem.

-Egy másik szobában.- mondja Kyle ugyanolyan hangsúlyban min az előbb. Tehát most sem mond igazat.

-Csak menjünk már!- mondom nyugtalanul. Szeretnék már túl lenni a szüleimmel való találkozáson. Kyle megint végig vezet a folyosón és mutatja az utat a kijáratig. Mikor kilépek a kis ajtón megtántorodok a sok fény hatástól.  Behunyom a szememet és várom, hogy belém szúrjon a fájdalom amit a szememen kellene éreznem, de nem történik semmi. Mikor újra kinyitom a szememet Kyle már a kocsijában ül és látszólag rám vár. Az arcáról csak úgy sütött a düh és a csalódottság.  Gyorsan a kocsi felé sietek és bepattanok Kyle mellé. Amint beülök a kocsiba, Kyle  azonnal elindítja a kocsit és pár perc múlva már a főúton vagyunk.

- Harcolhatsz ellene, tudod?- kérdezi meg Kyle csendesen. Nem tudom miről beszél de örülök, hogy végre  hozzám szól.

- Mi ellen? A halál ellen?-kérdezem értetlenül. Megint meg lep, hogy mikor kimondom a halál szót, semmit sem érzek. 

-  Az érzelem mentesség ellen.- mondja letört hangon.  Mikor kimondja az "érzelem" szót érzem ahogyan elönt a gyász és a szomorúság. A testem fájdalmas görcsbe rándul és egy kisbaba képe villan fel előttem.
De mindez csak pár pillanatig tart aztán elönt a megnyugtató nyugalom.Aztán a nyugalom is elszáll és a semmi veszi át a helyét a testemben.

-Ezt te csináltad?- kérdezem Kyletól dühösen. Mikor Kyle meghallja a kérdésemet rögtön felvirul az arca és a testtartása is megváltozik.

-Mit?- kérdezi ártatlan hangon de én kihallom a hangjából az örömöt.  Még jobban elönt a düh, úgy válaszolok neki.

- A fájdalmat, a gyászt.. Az érzelmeket.

-Nem tudom miről beszélsz.- válaszolja Kyle de a hangja most már csak úgy lubickol a boldogságban. Azonnal elönt a düh. Először csak a fejem fáj, de aztán az egész testemben szétárad a tehetetlenség és a düh. Nem tudom kontrollálni magamat. Túl gyorsak az érzelmek, túlságosan nagy a düh. Már lendül a kezem, hogy megüssem, mikor leállítja a kocsit.  Mikor körül nézek, hogy hol vagyok egy emlék kép ugrik be.
 Éppen egy kocsi kulcsot ad át egy lánynak az apja.

-Megérkeztünk, Bree.- mondja csendesen  Kyle és kiszáll a kocsiból. Nem értem, hogy lehettem ilyen mérges Kylera, mikor az nem csinált semmit. Amint Kyle kint volt, a kocsin kívül újra elöntött a semmi érzete. Követtem Kylet és kiszállok a kocsiból. Egy kis kert szélén parkolunk. A kert közepén egy piros cserepes, sárga színű ház áll. Az egész olyan mintha jártam volna már itt, de nem tudom mikor.
 A kis kert, a ház, a ház előtti kis pad.. Mind olyan mintha az enyém lenne. De ha az enyém akkor ...

Elönt a hiány érzet, és egyszerre vissza akarok szállni a kocsiba, hogy elhajtsak innen. Nem akarok többé itt lenni. Mikor Kyle meglátja, hogy vissza indulok a kocsihoz elállja az utamat.

-Kyle, engedj! El akarok menni innen.- kérem Kylet könyörögve. Nem szeretnék itt maradni. Túl sok szép emléket idéz fel, ami nem lehet az enyém. 
- Ez jó, Bree. Ez azt jelenti, hogy még élsz.- mondja és közben nem engedi el a karomat.
- Te meg miről beszélsz?- kérdezem teljesen értetlenül. Az érzelmek megint teljesen eltűntek. Kyle mélyen a szemembe néz és közelebb hajol. Nem tudom, hogy mit szeretne de jól esik a közelsége.
-Ne csináld ezt velem Bree. - könyörög Kyle.  A homlokát a homlokomnak dönti és még közelebb hajol hozzám. Amint a bőrünk érintkezik érzem ahogyan be szippant a sötétség. Egyre távolabb kerülök Kyletól, a kis kerttől, a háztól.
Olyan mintha egy alagútból néznék ki az életemre.

A táj olyan gyorsan úszik el a szemem előtt, hogy alig tudom követni.  Lassan itt van a nyár közepe és  még mindig nem tudom eldönteni, hogy hol éljek, vagy hogy hova járjak ezentúl iskolába.

- Elnézést, szabad ez a hely?- szakítja félbe egy kedves hang a gondolkozásomat.  Pár pillanatig értetlenül nézek  ki az ablakon és csak utána jut eszembe, hogy hol is vagyok.  Megfordulok és egy velem egykorú lánnyal találom szembe magamat.

- Tessék?-kérdezem értetlenül. 

-Leülhetek?-kérdezi újra a lány  ingerülten. Bólintok, de nem fordítok különösebb figyelmet a lányra.  Vissza fordulok az ablak felé. Éppen egy réten haladunk át.  Otthon San Fraciscoban szerettem a természetet, igazából természet fotós akartam lenni. De mióta nagyi meghalt valahogy nem tudom élvezni a napsütést, nem tudom örömmel hallgatni a madarakat.

-Bree? Jól vagy?- hallom valahonnan Kyle hangját. Nem tudom  honnan hallom a hangját, mert nem tudom betájolni magamat. Próbálom kinyitni a szememet de azt sem találom. Valaki megérinti a vállamat. Az érintése végig hullámzik a testemen. Lassan bejárja minden porcikámat és felméri azokat. Már érzékelem a lábamat, aztán a kezemet, pár pillanat múlva már az egész testemet én birtoklom.
Mikor már tisztában vagyok a testemmel arra fordítok figyelmet, hogy hol is vagyok. Bizonyára valamilyen kemény felületen fekszem. Melegem van.
-Bree!- hallom újból Kyle hangját.  Mikor újra megpróbálom kinyitni a szememet már sikerül.  Abban a kis kertben fekszem ahol elájultam.
-Mi történt?- kérdezem ijedten mikor eszembe jut az emlék kép. 
- Egyszer csak össze estél. Nem tudtam mit csináljak.. Már vagy öt perce ájultan feküdtél itt mikor magadhoz tértél.- mondja Kyle és hallatszódig a hangján, hogy halálra van rémülve.
- Olyan volt mint egy álom.- morfondírozok hangosan.
- Mi?- kérdezi Kyle és a hangja még ijedtebb lett.
- Egy vonaton utaztam San Franciscóbol jöttem és éppen a nagymamám halálán gondolkoztam mikor megszólított egy lány.- válaszolok.
Nem értem, hogy mi volt ez. Pont olyan emlék kép volt, mint Sella emlék képe.
 Kyle eddig mellettem térdelt de most feláll és elkezd fel alá járkálni.
-Nem.. Az lehetetlen.- hajtogatja folyton, és a hangja egész fátyolos lesz. Aztán egyszer csak megáll a sétálással és hozzám siet. Én még mindig a gyepen fekszem, de Kyle felrángat magához.
-Bree, ki ölt meg?- kérdezi ingerülten. Én nem is értem a kérdését de nem hagyja, hogy válaszoljak.
- Bree! KI ÖLT MEG??- kérdezi de most már ordibál.
- Én nem tudom.. Nem emlékszem rá.- dadogóm. Próbálok vissza emlékezni rá, de még arra a halálom körülményeire sem emlékszem. Mikor Kyle szemébe nézek akaratlanul is hátrébb húzódok. A szeme szinte villámokat szór a haragtól. 
-Mondom, hogy nem tudom.- a szemembe könnyek szöknek, mert még sohasem találkoztam Kyle ez oldalával.  Kyle megragadja a karomat és megráz. Az ujjai fájdalmasan szorulnak a karomra és szinte érzem, ahogyan elszorítja a vér keringésemet.
-Mondtam, hogy nem tudom! Próbálok vissza emlékezni, de nem megy! Kérlek engedj el!- most már zokogok. A félelem felkúszik a torkomon,  és elárasztja az egész testemet. 
-  Emlékezz vissza, ez nagyon fontos!- mondja Kyle de most már nem ordít. A keze szorítása megenyhül de még mindig érződig a hangján, hogy iszonyú dühös.
- Nem tudom, nem tudom.- hajtogatom és még jobban elkezdek sírni. Kyle most a másik karomat is megragadja, de aztán azonnal el is taszít magától.  Hátra tántorodok és megbicsaklik a lábam mikor bele ütközök egy kis kőbe.  Látom, hogy Kyle felém siet ezért meg próbálok arrébb bicegni de nem vagyok elég gyors. Mikor megpróbálok elmenekülni még egyszer beütöm a lábam. Előre dőlök és nem tudom megtartani az egyensúlyom, elesek. Pár percig nem látok semmit,majd elönt a fájdalom. A lábam ernyedten fekszik mellettem.
-Bree?- kérdezi felettem egy félig rémült, félig dühös hang.   Próbálok arrébb  csúszni de nem tudom mozgatni a lábamat.
-Sajnálom.- hallom megint Kylet.  Most már csak rémület érződik a hangján. 
- Nem érzem a lábamat.- nyöszörgöm. Érzem ahogyan két kar felkarol. 
- Nagyon sajnálom.- ismétli Kyle. Tudom, hogy a kocsi felé tartunk de nem akarok vissza menni Kylehoz.
- A szüleim! Meg kell mondani nekik, hogy.. hogy..- nem tudom kimondani. Nem értem miért nem, hiszen korábban olyan könnyű volt. - Nem tudom meggyógyítani magamat?- kérdezem reménykedve. Bár nem hiszem, hogy lehetséges lenne, de még nem tudom, mi lehet és mi nem lehet ebben az.. az élet helyzetben.
Kyle futólag elmosolyodik de nemet int.
- Majd vissza jövök egyedül. Most haza viszlek.
- Nekem itt van az otthonom.- mondom csendesen. Hirtelen és egyszerre rohannak meg az emlék képek: a harmadik születésnapom, amikor magamra öntöttem a narancs lét, az első iskolás napom amikor megpróbáltam megszökni, az első csókom, az első veszekedésem anyáékkal...
- Kyle, meg kell tudniuk.- könyörgök Kylenak. Nem akarom, hogy azt higgyék el szöktem.  Kyle még egyszer megrázza a fejét és kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy beültessen.  Belátom, hogy nem érdemes vitatkozni vele és hagyom had tegyen be a kocsiba. Mikor már bent ülök behajol a nyitott ajtón.
-Tényleg nagyon  sajnálom.- mondja és a szavaira  újra érzem karja erős szorítását.  Megborzongok a félelemtől, de bólintok, hogy semmi baj.
Becsukja az ajtómat és megkerülve a kocsit ő is beszáll.   Már indítja a kocsit mikor kinyílik a bejárati ajtó és egy szőke fiú lép ki a házból. Amint meglátom, megáll az idő. 
- Elnézést! Keres valakit?- kiáltja a fiú. A hangja olyan dallamos, olyan gyönyörű.  Eddig Kyle nem vette észre őt, de mikor meghallja a hangját a teste megmerevedik.  Lassan rám néz a szemében könyörgést látok. Tudom, hogy mit szeretne, de azt is hogy képtelen vagyok megtenni. Érzem ahogyan a boldogság lassan az egész testemet elönti.  Hirtelen eltűnik a nyugalmat árasztó semmi érzete. Már mindent érzek. De azok lassan megszűnnek.
Lassan megszűnik minden fájdalom, minden félelem, bizonytalanság.
Csak a boldogság marad.
A határtalan boldogság.
- JASS!!- sikítom. A neve csak úgy égeti a torkomat. Szinte nem  is akarja elhinni, hogy egy ilyen csodálatos nevet ejthet ki.  Homályosan emlékszem, hogy éreztem valamit Kyle iránt, de mintha az már több éve lett volna. Egyszeriben nevetségesnek érzem, hogy valaha úgy gondoltam Kyle Jass helyébe léphet. Feltépem az ajtót - és bár mikor a lábamra állok  belém nyilall a fájdalom - Jass felé futok.  Hallom, hogy Kyle utánam fut de nem érdekel.  
Meg akarom ölelni, meg akarom érinteni, de mikor hozzá érek, mintha egy láthatatlan fal állna köztünk.
Nem tudok hozzá érni bárhogy is próbálkozom.
  Dühösen Kyle felé fordulok. Látom rajta, hogy nagyon zavarban van.
- Ezt te csináltad?- a határtalan boldogságomat felváltja a düh.  Kyle alig láthatóan megrázza a fejét majd Jass felé fordul.
- Igen. Bree miatt jöttem.- mondja és hallatszódig a hangján, hogy már sokszor csinálta ezt.
 Jass keze ökölbe szorul.
-Hát persze! Tehát vele lépett le. Tudtam, hogy vele kellett volna mennem a sikátorba. De megígértem Naturalnak, hogy hagyom hadd csinálja egyedül-Pár pillanatig nem tudom, hogy mi ez a hang de aztán rá jövök, hogy ez bizonyára Jass gondolata. Nem tudom, hogy miért hallom őt, de örülök, hogy tudom mit gondol. Vajon ki az a Natural? Valahol már hallottam a nevét de nem ugrik  be hol.  Jass arrébb áll az ajtóból és úgy szólal meg:

- Jöjjön be!- kéri Jass, Kylet kedvesen de hallom a gondolataiból, hogy nem szívleli őt.
-Szegény szülei. Össze lesznek törve mikor meghallják, hogy a lányuk egy ilyen jött menttel szökött meg.  Még el sem köszönt tőlem. Pedig azt hittem, szeret. Azt hittem, hogy én is szeretem-- Köszönöm- mondja Kyle és felsétál a lépcsőn majd belép az ajtón. Én csendesen követem őket.
Azt hitte, hogy szeret? Tehát már nem szeret?!  A kétségbeesés olyan gyorsan sújtott le rám, hogy alig tudtam a lábamon maradni.
- Caren, Frank, vendégünk jött.- kiáltja el magát Jass. Amint meghallom a szüleim nevét újabb öröm hullám járja át a testemet.
-  Egyszerűen iszonyú érzés, hogy Bree ezzel a fickóval van mikor én szinte mindent megadtam neki. Csak a titkomat nem árultam el. De ez ilyen nagy dolog lenne?-
Lépteket hallok a hátam mögött és hamarosan feltűnik Anya. A szeme piros, az arca be van dagadva. Az egész külsője elhanyagolt.  Látszik rajta, hogy nagyon megviselte valami.
- Bree?- kérdezi a reménnyel teli hangon. Mikor látja, hogy nem a lánya áll az ajtóban. Valósággal össze törik. A testtartása megváltozik görnyedtebb lesz, a szemébe könnyek gyűlnek és meginog a lábán.
 Mögötte megjelenik Apa is. Ő már kezdettől olyan mint mikor Anya meglátta, hogy nem én jöttem haza. Látszólag ő már ugyanúgy nem reménykedik a haza térésemben mint Jass.
- Szegények.  Vajon Caren mikor fog bele törődni, hogy a lánya nem jön többet haza?? Kár.. Pedig megérdemeltek volna egy rendes lányt. Ahogyan én is.-
-Egy rendes lányt? Én rendes lány vagyok!! - ordítom Jass szemébe. Hihetetlen, hogy azt gondolja elszöktem. Ha el is szöktem volna csak vele tettem volna meg. Mikor Kyle meghallja a hangomat egy kissé össze rezzen, de nem néz  rám.
- Önök Bree szülei?- kérdezi, a hangja megváltozik. Halk és együtt érző lesz. Apa bólint és megdörzsöli Anya vállát.
- Tud róla valamit?- kérdezi Apa de hallatszódig a hangján, hogy már tudja előre a választ.
"Nem".
 Nem bírom tovább  a szenvedésüket nézni. Anya felé lépek, hogy megöleljem de ugyanúgy mint Jassnél, mintha egy fal választana el tőle.
- Igen ami azt illeti van. Bemehetnénk a nappaliba?-  kérdezi  tapintatosan. Jass amint meghallja a hangját rögtön megváltoznak a gondolatai.
- Úristen! Mi van, ha nem elszökött hanem meghalt?! Az nem lehet.  Natural megígérte, hogy nem csinál semmi butaságot.  Lehetetlen. -Anya, és Apa követi Kylet a nappaliba de Jass ott marad ahol van.
- Jass?- kérdezi anya várakozó teljesen.
- Menjetek csak. Én ki megyek levegőzni.
- Nem tehette meg! Képtelenség!  Most azonnal kérdőre vonom.-Kyle felé fordulok, mert tudom, hogy meg kell állítanom Jasst.
- Kyle, Jass el akar menni! Ne engedd neki, mert még megölik.- nem tudom, hogy miért védem annyira ettől a Naturaltól Jasst, de valahonnan tudom, hogy ha találkozik vele, akkor meg fog halni.
- Miért? Hova megy? -kérdezi Kyle tőlem, de Jass azt hiszi, hogy hozzá szólt.
- Ahhoz semmi köze.- mondja egy kicsit sértődötten Jass.
- Hallom a gondolatait. Valamilyen Naturallal akar találkozni. Azt hiszi, hogy ő ölt meg.- hadarom Kylenak.
- És?- kérdezi megint Kyle és Jass újfent azt hiszi, hogy tőle kérdezi.
- Már elnézést!- háborodik fel.
- Nem akarom, hogy ő is meghaljon. Nem akarom, hogy neki is át kelljen élnie azt amit nekem.- könyörgök Kylenak.
- Engem nem érdekel ha megölik.- mondja alig hallhatóan Kyle és eltűnik a nappaliban.
Nem hiszem el, hogy képes hátat fordítani nekem.
- Jass, ne menj! Kérlek ne hagyj itt!- kérlelem de nem hallja meg. Felkapja a kabátját és feltépi az ajtót.  Utána sietek, mikor kilépek az ajtón már a kocsijában ül.
Tudom, hogy nem vagyok elég gyors, hogy elérjem még mielőtt elindítja a kocsit, de azért elkezdek futni a kocsi felé.
A lábam mintha megkétszereződne. Sokkal gyorsabb vagyok mint valamennyi ember. Érzem a szelet ahogyan az arcomba csap, úgy érzem bármire képes vagyok.
De ez a gyorsaság csak pár percig tart, mert elérem a kocsit.  Kinyitom a hátsó ajtót épp mikor Jass kikanyarodik az utcából. Olyan gyorsan nyitom és csukom a kocsi ajtót, hogy Jass észre sem veszi.
- Mégis, hogy lehet, hogy meghalt?! Natural nem tudta tartóztatni magát? De hisz megígérte!
Édes, drága Bree. 
És én még azt hittem, hogy elhagyott! Hosszú napokon át gyűlöltem őt. Pedig nem hagyott el csak Natural mohóságának áldozata lett-
- Ki az a  Natural Jass?-kérdezem hangosan Jasstől de ő nem hallja meg. Nem figyelem, hogy merre megyünk csak Jass gondolataira koncentrálok. Egyre jobban biztos benne, hogy Natural ölt meg. De vajon, honnan tudta, hogy meghaltam?  
Jass egyszer csak lefékez és kipattan a kocsiból. Körül nézek, hogy hol is vagyunk és mikor látom, hogy egy régi ház előtt állunk eléggé meglepődök.
A város régi negyedében vagyunk.
Ebben a negyedben olyan házak vannak amiket nem újított fel az önkormányzat, mert nem vitte rá őket a lélek, hogy ilyen gyönyörű házakat leromboljanak.
Ennek  következményeként néhány ház már több száz éves.
- Natural!- ordítja Jass és közben az ajtót veri.  Gyorsan kiszállok a kocsiból és Jass után eredek.  Éppen akkor érek a ház elé mikor nyílik az ajtó.
Egy velem egykorű fiú nyit ajtót. Mikor meglátja Jasst elmosolyodik.
-Jass, barátom éppen az ebédemet fogyasztom. Be invitálnálak de tudom, hogy te csak állat húst eszel. Én pedig.. Csak állat húst nem eszek.- mondja Jassnek.  Ha jobban megnézem látom, hogy csupa vér a szája.
Jass nyakon ragadja és úgy válaszol.
- Megölted őt?- kérdezi dühösen.  Látom a fiú szemén,  hogy elönti a harag.  Tudom, hogy le kell állítanom Jasst különben nagy veszélybe sodorja magát.
Bár nem tudom, hogy ki ez a fiú de azt igen, hogy igen veszélyes. Közelebb lépek hozzájuk és megpróbálom meg érinteni Jasst de megint ott van a fal. Egyszer csak meghallom a fiú nevetését.
- Hát ez remek!!- látszólag meg sem érzi Jass szorítását a nyakán.
- Mi?- kérdezi Jass értetlenül.
- Nem is mondtad, hogy a Szép Lányt is hoztad magaddal.- nevetett még mindig a fiú.
" Szép Lány"
Valahonnan ismerős ez a név. HIrtelen egy emlék kép ugrik be:
Sajgott a nyakam, nehezen tudtam megmozdítani a lábamat és még mindig kábult voltam az ütéstől.
-Viszlát, Szép Lány- búcsúzott Marco. Nem is éreztem inkább hallottamSajgott a nyakam, nehezen tudtam megmozdítani a lábamat és még mindig kábult voltam az ütéstől. 
-Viszlát, Szép Lány- búcsúzott Marco. Nem is éreztem inkább hallottam ahogyan Marco belém szúrja a tört. Halottam ahogyan átszakad a bőröm és abban a pillanatban már ki is buggyant a vérem. Halottam, ahogyan átszakítja a tüdő falamat a tőr és kiszorít belőle minden levegőt.  Szinte nem is fájt. Olyan  volt mintha lebegtem volna.  Abba maradt a sajgó fájdalom, most már nem fájt semmi. Úgy éreztem magamat, mintha lebegnék ahogyan Marco belém szúrja a tört. Halottam ahogyan átszakad a bőröm és abban a pillanatban már ki is buggyant a vérem. Halottam, ahogyan átszakítja a tüdő falamat a tőr és kiszorít belőle minden levegőt.  Szinte nem is fájt. Olyan  volt mintha lebegtem volna.  Abba maradt a sajgó fájdalom, most már nem fájt semmi. Úgy éreztem magamat, mintha lebegnék.-Aludni akarok.- motyogtam hangosan is, bár nem hiszem hogy valaki meghallotta mert alig volt hangosabb egy kis sóhajnál. De Marco meghallotta. Elmosolyodott, és láttam a szemén, hogy szeret. Ezt nem igazán értettem de már túl fáradt voltam ahhoz, hogy kiderítsem.
-Jó éjszakát.- köszönt el.
Az utolsó emlékem az volt, hogy felemelte a tőrét..

A gyilkosom nevezett Szép Lánynak.
De akkor ez azt jelenti, hogy ez a Natural egy és ugyanaz az ember mint Marco.
Aki megölt.
És Jass ismeri a gyilkosom.
-  Ki az a Szép Lány?- kérdezi Jass ingerülten.
- Mindent elmagyarázok, de bent a házamban.- mondta Natural alias Marco, és félre áll.
Jass valószínű, hogy észre vette a parancsoló villámot ami szinte szét hasította Natural alias Marco szemét, mert belépett a házba.
Sikítani volna kedvem.

Hiszen,  most sétált be a szerelmem a gyilkosom házába.
-Te is gyere Szép Lány! Vagy szeretnéd Jasst velem kettesben hagyni?



Ez sem sikerült olyan jóra...
most komihatár nincs, mert sztem ez lett a legrosszabb feji amit eddig írtam.
A szavazások eredménye:
Jelen időben fog íródni és lesz több szempontból is.
Ja és az actross-lifera is felkerült az új feji.