vasárnap, április 17

Döntések, döntések..


Amikor megszületünk nem tudjuk milyen lesz a föld. Csak a nagy fényességet, a sok színt, a nevetést az örömöt látjuk. Talán ezért is akarunk ennyire ide tartozni. Talán ezért teszünk meg bármit azért, hogy emernek mondhassuk magunkat.
 Amikor először kinyitjuk a szemünket, az életünk első fájdalmas eseménye. Akkor tapasztaljuk meg először,hogy a világ nem csak a színekből és az örömből áll.  Akkor hasít belénk először a szúró fájdalom akkor érezzük először úgy, hogy senki re se számíthatunk csak magunkra, mert ezt a fájdalmat más nem viselné el. Ezért kezdünk el sírni. Mert felötlik bennünk, hogy talán még is rossz választás volt. Talán nem kellett volna jönnöm. Akkor dönthettünk volna először úgy hogy feladjuk, hogy nem csináljuk végig. De nem tettük. Mert valami vissza tartott, valami azt mondta „ ne, inkább maradj”. De vajon mi lehetett ez? És vajon mért hallgattunk rá?  Esetleg egy jó élet reményében? Vagy talán csak azért tettük, hogy elmúljon a fájdalom?
Egy biztos.  Ott és akkor megigértettük vele, hogy jó életünk lesz, hogy boldogak leszünk. Mert csak így voltunk hajlandók maradni. Mert máshogy nem lettünk volna képesek elviselni a fájdalmat.  Azt hittük majd ő gondoskodik rólunk. Hiszen megígérte.
Így tovább éltük az életünket, tovább  viseltük a fájdalmat, mert tudtuk, hogy ő ott van. Hogy ő majd mindent elintéz. 
De aztán egy idő után elkezdtünk kételkedni. Talán még sem mondott igazat? Lehet, hogy cserben hagyott minket..
És amikor ezeket a kérdéseket feltesszük érkezünk el életünk második legnehezebb döntéséhez. Mert ekkor döbbenünk rá, hogy a fájdalom nem fog eltűnni, hogy nem lesz csodás, gondtalan életünk. És ekkor választanunk kell.
Piros vag kék  tabletta?
És választunk. Másodszorra is a nehezebb utat választjuk, de már nem tudjuk a „miért”et. Már csak azt tudjuk, hogy helyesen választottunk.  És tovább csináljuk. 
Felkelünk reggel, lefekszünk este. És mikor este letesszük a fejünket a párnánkra, mindig ugyanazt a kérdést tesszük fel magunknak.
„ Mégis miért hazudtál?” Nem tudjuk rá a választ. Csak azt tudjuk, hogy el telt még egy nap. Újabb ellenségek, újabb problémák, újabb fájdalom került az életünkbe.  De még mindig nem adjuk fel.  Még mindig azt mondjuk, hogy rendben majd holnap válaszolni fog. Csak az a baj, hogy nem teszi meg. Soha nem válaszol.
Egy idő után már nem is érdekel a válasz. Egy idő után már beletörődtünk abba amibe taszított minket ez a kegyetlen hang. Egy idő után már tudjuk, hogy nem lesz jobb a fájdalom attól, hogy tudni fogjuk a kérdésre a választ. Így egyre kevesebbet kérdezzük, egyre kevesebbszer leszünk kíváncsiak.  Éljük a fájdalmas életünket.  És akkor egy nap amikor amikor azt hisszük már nem bírjuk tovább megérkezik a válasz.
Mindenkinek máshogy jelenik meg.
Van akinek egy fa, van akinek egy szám, egy fiú, egy sorozat, talán a vallás.  Nem tudjuk értelmezni, de hirtelen rá döbbenünk, hogy mégsem hazudott. Hogy nem hazudott semmiben. Mert ha a válaszunkra gondolunk máris csodás életünk van.  Ha csak megfordul a fejünkben a létezése, rögtön eltűnik a fájdalom. Mert annyira szeretjük a válaszunkat, hogy érte képesek vagyunk elviselni azt ami nap mint nap ér minket. Csak annyit kérünk cserébe, hogy a nap végén újra rá gondolhassunk.
Csak becsukjuk a szemünket és hagyjuk hogy a gondolat hagy kapjon fel és vigyen el egy olyan helyre ahol minden rendben van.  Tovább csináljuk. De egyre nehezebb lesz boldognak lennünk a gondolatra. Többet akarunk. De  a hang azt válaszolja. „ Ha többet akarsz nem kapsz semmit”. És elveszi tőlünk. Többé már nem tudunk rá gondolni, mert képtelenek vagyunk rá.   Bár tudjuk, hogy nem lehetünk soha többé olyan boldogak, de tovább harcolunk. Harcolunk a tanárunkkal, a családunkkal, a VILÁGGAL.  Tudjuk,  hogy ők nem lesznek képesek meg érteni, ezért végül  feladjuk. Nem  hajkurásszuk tovább a boldogságot, mert rá jövünk, hogy reménytelen.  Egyszer csak bele rokkanunk. Nem bírjuk tovább. Rá jövünk, hogy ennek semmi értelme.
Rá jövünk, hogy vége van. Hogy a hang nem ad több lehetőséget az életre.  Hogy eljött értünk és újra választás elé állít.
És akkor végre rosszul döntünk.  Abban a pillanatban minden világos lesz.
Már tudjuk a „miért”et. Nem akartunk boldogok lenni. Nem akartunk szép, kedves életet.
Csak élni akartunk.
Csak szerettünk volna túl lenni ezen az egészen.
És mikor eljön értünk a halál, mi mosolyogva fogjuk köszönteni. Mert tudjuk, hogy győztünk. Hiszen végig csináltuk. Ezt az egészet.
Nem hiszük, hogy minden szálat elvarhatunk, mert tudjuk, hogy nem. Nem mondhatjuk tiszta szívvel, hogy itt van a vége, mert tudjuk, hogy nem lenne igaz.
Mind tudjuk, hogy  ez egy próba volt. Amit szerintem remekül teljesítettünk.
Szóval amikor a halál felénk hajol mi rá fogunk mosolyogni és annyit mondunk majd
„Kész vagyok boldognak lenni”. Mert tudjuk, hogy soha nem mondhatjuk, hogy vége van. Hogy soha nem is lesz vége.

Ez a kis nem is tom mi egy szám hatására jött.. Tudom, hogy semmi köze nincs a törihez de mivel még nincs meg a hét kom...  Én mikor írtam akkor végig sírtam az egészet.. 

2 Levél tőletek:

Névtelen írta...

nekem végtelenül tetszett, minden sra igaz rám:) ui.:követőd lettem --nem mostanában:S

Bridgit (Bri) írta...

Szia! :D Nagyon tetszik a történeted, aranyos, és szívmelengető. :D
Ha van kedved, nem rég indítottam el egy történetet a címe Eszetlenek Csoportja, és van még egy A Last song. Nézd be hozzám, és nagyon örülnék egy véleménynek is. :D

Megjegyzés küldése