Chapter Three

Ez még nem az egész.. 


Olyan lesz a vég mint a kezdet. Legalábbis nekem ezt mondták.
De tévedtek..

A nap lenyugvóban- minden olyan csupa rózsaszín, erről a barátom jut eszembe.. Mi is volt a neve? Luke.  Úgy ejtem ki a nevét, még ha gondolatban is mintha az valamilyen drága selyem lenne, mire vigyázni kell. Gyönyörű neve van.  Igaz még csak pár hete vagyunk együtt, de én már tudom, hogy hozzá fogok menni.  Elégedve szívom be az alsó ajkam mikor arra gondolok, hogy  haza érve rögtön felhívom. Lépéseket hallok magam mögött. Egy perce elszorul a torkom a félelemtől de aztán rá jövök, hogy itt úgysem bántana senki.
-Elnézést- mondja valaki, de nem ismerős a hangja.
Odafordulok és egy 17 éves fiút látok. Nagyon szép szeme van, olyan kék mint az óceán.

Marco.. Ismerem fel az arcot. Szólni akarok a lánynak, hogy fusson meneküljön de nem tudok megmozdulni.

-Jó napot!- üdvözlöm kedvesen.
-Üdv.  Engem Marconak hívnak.- Rám mosolyog.- Nem rég költöztem ide és.. azt hiszem, eltévedtem.
-Ó! Hova szeretne eljutni? Az autóm itt van…
-Nem, nincs messze sétálni indultam de nem találok vissza a Jonse utcába.
Az utca nevére akaratlanul is megborzongok. Az egy régi sikátor. A helyiek közül sokan úgy tartják, hogy szellem járta hely. De azért felajánlom neki, hogy megmutatom merre van és gondolatban elnézést kérek magamtól, hogy  nem megyek haza rögtön, felhívni Luket. A fiú kedvesen megköszöni. Bármennyire is szeretem Luket a mosolya láttára megremeg a lábam.  
-És honnan költözött ide Marco?-kérdezem, csak hogy halljam a selymes hangját.
-San Diegoból- dünnyögte Marco.  A hangja megváltozott, feszültebb lett.
-Miért a Jonse utcában lakik?Úgy hallottam, hogy veszélyes hely.- jegyzem meg, mert kezd kínossá válni a csend. Marco felnevet. Olyan selymes és könnyed a nevetése, felgyorsul a szív verésem és közelebb húzódok hozzá.
-Igen. Én is hallottam. De tudok magamra vigyázni. Hogy hívják kegyedet?
-Sellának.- ejtem ki a nevemet és teljesen elfelejtem Luket.
A félelemtől elszorul a torkom. A lány bele sétál Marco csapdájába.A szívem megdobban, de valahogy furcsán. Túl vissza fogottan és.. Rebbenősen.

-Bejönne egy teára?-kérdezi Marco.
-Persze.- a hangom csak úgy remeg zavaromban. Marco kinyújtja a kezét. Elpirulok, de megfogom azt. Ő jó erősen megszorítja és előre ránt a testére. Nem értem. Nem jó érzés. Nem tetszik. A szívem gyorsabban ver és félni kezdek. Még sohasem féltem ennyire. Nem értem.  Marco keze az arcom felé lendül, és hátrahőkölök. De nem üt meg. Csak félre fordítja a fejemet, hogy el érje a nyakamat. Egyre jobban félek, szinte megbénulok a félelemtől.  Marco villám gyorsan a nyakamra veti magát. Érzem ahogyan a fogait bele  vájja a bőrömbe. Éles fájdalom hasít belém, de nem tudok megszólalni. Érzem hogy  szívja ki a vért a szervezetemből de nem tudok védekezni. Minden olyan gyorsan történik és nem tudok semmit se tenni ellene.
-Elé..- kezdem mondani, de már nem tudom befejezni, mert már nem látom őt. Már nem érzek fájdalmat. Nem érzek semmit..

Ennyi.
A lány biztosan meghalt, Marco megölte mint engem. Megölt. De akkor hogy tudok gondolkodni, érezni? Egy kedves nő arca tölti be a fejemet. Ő meg ki?
Anya. Ejti ki az agyam automatikusan a nevét. Lassan kezdek vissza emlékezni. Volt egy anyukám akit úgy hívtak, hogy..
Nem  jut eszembe a neve bárhogy is próbálkozok vissza emlékezni. Valami zaj, egy mély hang visszahangzik körülöttem. Olyan mint valamilyen csoszogás, vagy csúszás..  Nem fordítok rá különösebb figyelmet, mással vagyok elfoglalva. Próbálok vissza emlékezni, hogy ki is vagyok, de nem emlékeszem semmire.
 Apa. Egy újabb nevet formált az agyam. Egy apám is volt akitől kaptam valamit, de nem emlékszem rá hogy mit.. Valami szépet.
Megőrjített, hogy nem tudom ki az apám vagy az anyám.  A csoszogás megint felhangzott, de már egész közelről. A félelem végig szántott az egész valómon. Valaki közeledik, és engem akar.
Egyszerre képek villantak be, ahogyan Marco éppen feltépi a nyakamat.  Fel akartam sikoltani de nem találtam a számat.       El akartam menekülni, de nem éreztem a lábamat. Tudom , hogy Marco jött el értem, hogy még több szörnyűséget tegyen velem. Velem és a szeretteimmel..
  Jass.  Arról, hogy szeretet ez a név jut az eszembe. De ki az a Jass? Bárhogy  is kutatok a név tulajdonosa után az agyamban se hogysem találom hozzá az arcot.  Egy kép ugrik be amint egy idegen férfi ölében ülök és ő csókolgat engem. Gyönyörű férfi.  Magas és izmos. A haját röviden hordta, ami remekül kihangsúlyozta az izmos nyakát.
Mély kék szeme volt amibe ha egyszer bele néz az ember nem tudja nem szeretni a tulajdonosát. A szája telt volt, de éppen hogy. Ő Jass. Mondta az agyam. Boldogság tölt el mikor Jassre gondolok.
Vettem egy nagy levegőt és az elmém hirtelen kitisztult.
Érezem, hogy fekszem.. de ez is olyan furcsán szokatlan. Olyan mintha.. Nem lenne elég belőlem? Mintha sokkal kisebb és könnyebb lettem volna? Nem. Az lehetetlen.
Furcsa szag volt -  fülledt és egy kicsit penészes. Emlékeztem erre a szagra.. De biztos voltam benne, hogy ilyet még soha életemben nem éreztem.Semmit sem láttam csak valamilyen tompa vörösséget -  a szemhéjam belsejét. Ki akartam nyitni a szemem úgyhogy kerestem az izmokat, amik erre szolgálnak. De valahogy mintha nem lettek volna izmaim. Valami vagy valaki megérintette a szememet.
Ó, szóval ott van.  Most már tudtam vele pislogni, hogy megtaláltam. A szememet hunyorogva nyitottam ki.  Beletelt egy percbe mire képes voltam fókuszálni vele.  Túl sok  a fény, túl sok dolgot kell felismernie a szememnek. Belém nyilall a fájdalom, mikor teljesen kinyitottam a szememet.  Meg akartam érinteni az arcom, de valaki felém nyúlt.
Megpróbáltam megmozdítani a kezemet, hogy megvédjem magamat de ettől a felettem lévő kéz is megmozdult. El kezdtem remegni a félelemtől, a felettem lévő kéz szintúgy.
Vagy  úgy.
Marco. De Marco helyett csak egy patkányt látok, ki éppen az ebédjét fogyasztja . A megkönnyebbülős olyan élesen hasít belém, hogy szinte megijedek tőle.

Marco
Megölt.
A szót félve ejtem ki. Ha megölt volna akkor most halott lennék. De nem vagyok az, tehát mégsem haltam meg. Az öröm olyan gyorsan tölti meg a testemet, hogy nincs időm vissza fojtani, és felkacagtam.  Mikor rá jövök, hogy mit tettem elszégyellem magamat. Miért kacagtam fel? Nem értek semmit.
Haza akarok menni. Haza. De hol van az? Van nekem egyáltalán otthonom? Még egyszer megpróbálom felemelni a lábamat és most sikerül is. Megint felkacagok örömömben, majd újból elhallgatok. Minden érzés olyan nagy impulzusokban jön, hogy nem tudom irányítani őket. Lassan feltápászkodok.
A hajam össze van ragadva, de nem tudom hogy mitől. Lassan végig húzom a kezem a hajamon és mikor a szemem elé emelem, hogy megnézzem mégis mitől mocskos a hajam össze rogynak a lábaim.
A hajam egészen olyan,  mintha szőke lenne. Az aranyos folyadék miatt, ami szinte az egész hajamat beszínezte.
Egy kép ugrik be, egy férfi egy csecsemő fölött térdel, és belé szúr egy tört. A baba felsikolt, de a férfi nem törődik vele, megfordítja a tört a baba testében majd kihúzza azt. A csecsemő testéből elkezd folyni ez az aranyos folyadék.
Angel. Ez volt a baba neve. Fel sikoltotok, mert már emlékszem. Mindenre emlékszem.  A fájdalom élesen hasít belém. Angelt ugyanaz ölte meg mint engem. Csakhogy engem előtte még megkínzott. Megharapott és megvert. Fel zokogok és térdre esek.  Nem tudom levenni, a kezeimről a szememet. Nem tudom levenni, Angel véréről a szememet.  Miért élek? Miért ébredtem fel? Ezt a kérdést már sokadjára  teszem fel magamnak de még mindig nem tudom rá válaszolni.
-Segítség!- ordítok fel, mikor rá jövök, hogy Marco bármely pillanatban itt lehet értem. Hisz ez a sikátor a vadász területe. Már három embert ölt meg itt. Sellát, Angelt és engem.  Tétován felemelem az egyik lábamat, az engedelmeskedik nekem és fel lendül a magasba, majd egy kicsit előttem újra földet ér.
Meg van az első lépés. Gondolom elégedetten és megpróbálom a másik lábamat is rá bírni, hogy mozduljon meg. Így teszem meg az első száz métert, mikor észre veszem, hogy a sikátor előtt éppen egy pár sétál  el. Majd nem megint felkiáltok örömömben örömömben, de most sikerült időben kontrollálnom magamat.  Gyorsabb lépés módra bírtam a lábaimat és így kiáltottam feléjük:
-Kérem segítsenek!! Kérem!!- A hangom nem volt több mint egy sóhajnál. Abba is bele kapott a szél és messzire vitte tőlem. Még egyszer megpróbáltam, most már sikerült valamivel hangosabban beszélnem.  A pár megállt és hallottam ahogyan a férfi kérdez valamit a nőtől.
-Hallottad ezt drágám?- kérdezi össze zavarodva a férfi. A nő bele fülel a levegőbe, erre én még hangosabban kezdek ordítani.
-Nem édesem semmit. Biztos a füledre ment a pálinka.- jegyzi meg játékosan a nő. A férfi először tettei a féltékenységet, majd a nő fülébe csókol és tovább haladnak. Teljesen le vagyok törve. Hogy, hogy nem halottak? Hiszen előttük öt méterre ordibáltam. Utánuk futok, mert már itt akarom hagyni végre ezt a koszos sikátort, de már nem érem be őket. Mikor kint vagyok az utcán pillantom csak meg a kocsimat. Az én kocsimat. Az emlék kép gyorsan telíti be az agyamat.
Apa át ad nekem egy kocsi kulcsot mire én a nyakába ugrok és egy gyengéd csókot nyomok az arcára.  Ő felnevet és megjegyzi, hogy minden születésnapomra fogok kapni egy kocsit, ha ennyire örülök. Most rajtam van a kacagás sora és még egyszer meg puszilom. Anya lép ki a házból, ő is szeretne kapni egy ölelést. Én szívesen teljesítem a kívánságát.
Tehát ez tényleg az én kocsim. De hol van a kocsi kulcsom? 
Gyorsan a zsebembe nyúlok de az üres. Vissza nézek a sikátorba és már biztos vagyok benne, hogy valamelyik szemét kupac tetején lesz. Nem akarok vissza menni a sikátorba de muszáj. Újabb emlék kép.
Jassel vagyok egy iskola teremben és éppen csókolózunk. Majd mond nekem valamit és én erre eltaszítom magamtól. El kezdek kiabálni és kirohanok a teremből.
Ekkor láttam utoljára Jasset.  Erre a gondolatra elszorul a gyomrom és dühösen bele rúgok a kocsiba.  A kerék a rúgásomtól meg süpped, majd kilöki a lábamat.  Jasset akarom látni. Most.  A türelmetlenség szörnyen fáj. Olyan mintha addig a pillanatig amit el akarsz érni, nem is léteznél. Kocsival nem tudok menni, hát maradt a tömeg közlekedés.
Az utca végén látok egy busz megállót. Sietve oda megyek és bár már sajog a lábam a futástól, nem lassítok a lépteimen.  Szerencsére pont akkor parkol le a busz a megállóban mikor oda érek. Egy rakás ember szál le a buszról és már csukódik az ajtó mikor felszállok.  Mikor megtaláltam a busz jegyét a zsebemben gyorsan átnyújtom azt a sofőrnek de az nem fogadja el.  A düh gyorsan kúszik fel a torkomon majd kirobban belőlem.
-Hé ember, nem látod hogy fizetni szeretnék?-rivallok rá a sofőrre. Arra számítok, hogy többen felkapják a fejüket erre de látszólag senkit sem érdekel ez a kis jelentet, mert még nem is néznek fel a tenni valójukból. A sofőr még mindig nem néz rám, bevallom magamnak, hogy ez reménytelen. Keresek egy üres helyet a buszon és leülök.
A vég állomáson én vagyok az első aki leszáll a buszról.  Nem értem, hogy mi ütött ezekbe az emberekbe, mikor megkérdeztem a mellettem ülőtől, hogy merre van a közép suli rám sem nézett. Mikor pedig le szállt rá taposott a lábamra. Azt hittem, hogy a szakadt és véres ruhámtól mindenki el fog ámulni, de még csak rám sem néztek.
Dühöngve térek rá az ismerős utcára, aminek a végén ott van az iskola. Mikor beérek a kapun éppen kicsöngettek. A dühöm egykettőre elszáll, mikor arra gondolok, hogy újra láthatom Jasst. Ő majd elmagyarázza, hogy mi történt velem. Be sietek az  iskola folyosóra és egyenesen Jass osztály terme felé veszem az irányt.  Mielőtt bemennék gyorsan végig nézek magamon. A hajam össze van ragadva Angel vérétől, a ruhám néhol szakadt és az egészet vér borítja, az arcom csupa mocsok.
Remek.  Legalább túl leszünk a "csak sminkben láthatlak időszakon" gondoltam és beléptem a terembe.
A teremben már mindenki szedelőzködik, valószínűleg most lett vége az utolsó órának.  Rögtön Jasst keresem a pillantásommal de sehol sem találom.  A rémület és a csalódotság hamarabb elér mint a felismerés, hogy ezek szerint Jass egész nap nem volt suliban.  Rögtön az egyik lány felé fordulok, hogy megkérdezzem, nem tudja-e hol van Jass, de ő rám se néz. Megint elönt a düh és már lendítem a karomat, hogy megüssem mikor valaki lefogja azt. Csodálkozva de mégis örömmel pillantok a megállítóm felé.   Az arcát eltorzította a düh de még így is látom, hogy nem egy átlagos arc az övé. Nem is kék inkább szürke a szeme, olyan átlagos. A haja hullámos - és sötét.
Nem magas, olyan átlagos.
Mégis van valami az arcában amivel nem tudok betelni, amitől csak állok és nézem.  A fiú is így lehetett velem, mert amint a szemembe nézett eltűnt a düh az arcáról. Mintha megállna az idő. Már nincs semmi rajtunk kívül. Csak én és ő. Senki más. Szinte érzem ahogyan helyre billen a világ minden egyes darabja.
-Kyle?-szakítja félbe a lány akit megvédett tőlem Kyle a pillanatot. Kyle azonnal le veszi a kezét a csuklómról és lép egyet hátra.
-Gina!- biccent kimérten Kyle és elkezd hátrálni. Én még egy dühös pillantást küldök a Ginának nevezett lány felé majd Kyle után szegődök.
-Kyle? így hívnak? Engem Breenek.- mutatkoztam be, mikor Kyle mellé értem. De ő nem áll meg, hogy viszonozza a gesztust inkább még gyorsabb iramot kezd diktálni. Mikor elérünk a terem végébe gyorsan felkapja az iskola táskát a hátára és szinte kifut a teremből. Nem értem, hogy mi ez de követem.  Mikor kiérek a folyosóra már eltűnt a tömegben. Dühösen toppantok egyet a lábammal és megfordulok, hogy megkeressem Jasset.
-Bree, ugye?-kérdezi egy  hang a hátam mögül.  Mély és öblös hang és bár csak egyszer hallottam még azonnal felismerem. Olyan gyorsan fordulok meg a tengelyem körül, hogy bele szédülök. Hatalmas mosolyt varázsolok az arcomra. Kyle az. Látszik, hogy zavarban van és egy kicsit fél is
-Igen.
-Beszélhetnénk valahol máshol?- kérdezi, halkan és közben a falat nézi. Bólintok és hagyom, hogy kivezessen a suliból.

Komihatár: 6