The first chapter of Part Two

Szeretnék mindenkinek köszönetet mondani :) Még csak tegnap nyitottam de máris 205 láti volt az oldin :) És 8 ember rendszeresen olvassa  a blogot :) Köszönöm mindenkinek :)  Itt van az első fejezet befejezése :)

Csak futottam és futottam. Nem érdekelt, hogy hova megyek, az sem, hogy hogyan. Csak minél messzebb akartam kerülni a gyilkosság helyszínétől.  Amint távolodtam a sikátortól úgy változott meg fokozatosan a környezet és a levegő. Az üres sorházakat felváltották a kertes és iker házak. A felismerhetetlen bűzt felváltotta a magnóliák és más kisvárosi virágok illata. Csakhogy ez sem segített abban, hogy elfelejtsem  azt amit pár perce éltem át.   Az agyam újra és újra lejátszotta a jelenetet. Valahogy az volt az érzésem, hogy a sírás nem fejezi ki azt a fajta gyászt ami hatalmába kerített. Így nem sírtam, nem csináltam semmit csak futottam. Olyan volt mintha a csecsemő megölésével az engem is megöltek volna. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha még fogok nevetni, vagy jól fogom érezni magamat. Nem is értettem, hogy miért visel meg ez ennyire. Hiszen nem is ismertem még azt a babát. De mégis mintha az életem minden percében ott volt volna velem a csecsemő, mintha mindig is ismertem volna, de csak az előbb találkoztam volna vele ténylegesen  Az adreralin még mindig a véremben dobogott , de már kezdtem érezni ahogyan fogy az érőm.  A lábam, meg-meg bicsaklott és a lélegzetem is kihagyott, éreztem hogy már vontatottabban veszem a levegőt. Le akartam állni, de  tudtam, hogyha megállok többé nem fogok tudni elindulni, így tovább futottam. Gyorsan felmértem, hogy még hány kilométert tudok futni, ha ilyen gyorsan fogy az erőm.  Nem érdekelt, hogy merre tartok, így csak úgy találomra választottam irányt, és az irányhoz tartozó utcát.  Éppen egy  igen széles és szokatlanul szép utcán futottam végig, mikor autó csikorgást hallottam a hátam mögött.  Minden porcikám azt súgta, hogy ellenség.  Félelem lett úrrá rajtam mikor arra gondoltam, hogy Marco és a társa jön el értem. Tudtam hogy most nem fognak elengedni. Így gyorsan körül néztem az utcán, hogy hova bújhatnék. Úgy 4-6 ház lehetett az utca mindkét végén és mindegyik házhoz egy kis csinos kert is tartozott. A kertekben rend szerint volt egy kis ágyás amiben különféle zöldségeket termesztettek, volt egy kis virágos kert és a kert többi részét frissen vágott gyep borította. A házak sem voltak különbek mint a kertek. Minden ablakban ott voltak a büdöskék és a muskátlik, amik émelyítő illatot kölcsönöztek az utcának. Mikor arra gondoltam, hogy bizonyára mindegyik házban már az igazak álmát aludja egy normális kedves család, sírni lett volna kedvem. Hihetetlen igazságtalanságnak gondoltam,  hogy ők nem látták azt amit én. Nekik miért van szép, jó életük és engem miért kísért a kisbaba sikolya? Igazságtalanság.  Az autó már egészen a hátam mögött dübörgött így újra az előttem álló feladatra koncentráltam. Búvóhely! Olyan helyet kell találnom ahova a kocsi nem tud követni. Még egyszer végig futottam a szememmel a "tökéletes" utcát ,de még mindig nem találtam olyan helyet ahol elbúlyhatnék a kocsi elöl. Felgyorsítottam a lépteimet és bár tudtam, hogy így kevesebb időig tudok majd futni de legalább addig jó gyorsan.  Ennek köszönhetően a kocsi és a köztem lévő távolság megnőtt. Már az utca végéhez közeledtünk, mikor a kocsi felgyorsított és seperc alatt megelőzött. Azt hittem, hogy elém fog vágni és így kényszerít majd rá, hogy megálljak de nem ezt  tette. A járda szélére parkolt le előttem pár méterre. Ezt nem értettem. Ennek nem volt semmi értelme, de örültem ennek a hirtelen fordulatnak mert így tovább futhatok a kocsi mellett.  Egy nagy fekete sport kocsi volt, aranyozott kerekekkel. Olyan tipikus gazdag kocsi volt. Remek  gondoltam. Legalább egy szép kocsival fognak megölni. Az anyósülési ajtó kicsapódott és egy 40-es férfi szált ki belőle Elég nagy darab volt. Az arca elég egyszerű jellemről árulkodott.  Apró kék szemi voltak, nagy orral, bajusszal és egy vékony kis szájjal. Nem tűnt olyan tipikus gyilkosnak. Egy fehér ing, farmer nadrág és egy torna cipő volt rajta.  Amint megláttam, hogy elég pocakos tudtam ha elkezdek vissza felé futni talán még meg is menekülhetek. A férfi arcán egy kis félelem és szánalom tükröződött.
-Jól vagy kislány?-kérdezte kételkedve. Hatalmasat lélegeztem mikor rájöttem hogy nem ellenség. Hiszen az én tökéletes városomban voltunk. Itt nem kezd el valaki csak úgy üldözőbe venni egy lányt. Hacsak nem azért, hogy segítsen rajta. Amint felmértem, hogy nem ellenséggel van dolgom az adrenalin azonnal elszállt a testemből. Próbáltam úgy válaszolni neki, hogy ne remegjen a hangom.
-Persze, csak eltévedtem. De nincs semmi baj, köszönöm.- próbáltam úgy beszélni ahogyan ők. Ahogy a rendes kedves emberek szoktak. Pedig legszívesebben ordítottam volna  a gyászomban. Mert mikor elmúlt a félelmem amit akkor éreztem mikor azt hittem, hogy ellenséggel van dolgom, újra a gyász töltötte be minden porcikámat. A férfi kedvesen bólintott egyet, és felajánlotta hogy haza visz. A legszívesebben az arcába ordibáltam volna, de nem akartam faragatlan lenni. Kedvesen megköszöntem, de vissza utasítottam. A férfi arcán megjelent az a tipikus  "azt csinálod amit mondok vagy megmondalak a szüleidnek" kifejezés, így bár egy cseppet sem akartam de mégis elfogadtam az ajánlatot.  Letörten indultam a kocsi felé. Semmi szükségem nem volt arra, hogy  báj csevejt folytassak egy tök idegennel. Amint  beültem a hátsó ülésre láttam, hogy a kocsi ugyanolyan szép belülről is mint kívülről.  A volánnál egy a férfivel egykorú nő ült. Mikor beültem, kedvesen rám köszönt. Rögtön felismertem, hogy a férfi felesége lehet. Mindketten nagyon kövérek és magasak voltak. A nőn is ugyanolyan ruha volt mint a férfin. Egy fehér póló, egy  kék farmer szoknya és egy kis torna cipő.  Én gyorsan bediktáltam a ház számomat és arra hivatkozva, hogy nagyon fáradt vagyok  megkértem őket hogy ne kérdezzenek tőlem semmit.  Most, hogy már nem futottam többé, a testemet nem tudtam többé lefoglalni fizikai erővel. Így most a testem minden egyes  része a gyilkosságot gyászolta. Szinte már fizikai fájdalmat okozott a gyász. A házaspár össze nézett de nem szólalt meg többet. De azt megtudtam a beszélgetésükből, hogy éppen egy családi kiruccanásból tartanak haza felé.  Irigység futott végig a testemen mikor arra gondoltam, hogy milyen gondtalan életük lehet. Ők szeretik  a városukat, jó sokat keresnek a kocsiból ítélve s valószínűleg szeretik egymást. Mikor lefékeztünk a házunk előtt én udvariasan megköszöntem és megígértem, hogy nem fogok elkóborolni többet. A feleség még egy kedves kis puszit is nyomott a homlokomra mielőtt elváltunk volna.  Mikor végre elhajtottak, egyedül lehettem a gyászommal.  Lassan a házunk felé fordultam. Ugyanolyan volt mint minden ház ebben a városban.  Sárga falai voltak  és tűz piros cserepes teteje. Minden ablakban ott virított egy kis cserép muskátli ami olyan látványt kölcsönözött a háznak, mintha az a legkedvesebb meséből lépett volna ki. A házat egy kis kert vette körül amiben csak egy kis virágágyás volt. Ez azért volt így, mert Apa ki nem állhatta ha a kertet "elrontják" a sok zöldség ültetvénnyel . Tudtam, hogy amint belépek a házba egy kis  előszobában fogom találni magamat ami a nappaliba és a konyhába is vezet egyaránt.  A nappaliból lépcső vezet fel a felső szintre ahol a hálószobák és a fürdőszoba volt. Bár utáltam ezt a várost, de az otthonomat mégis  nehezen tudtam utálni. Anya, és Apa már régóta alszanak így attól nem kell tartanom, hogy kérdezősködnek. Szerettem volna megszabadulni a hatalmas gyásztól ami körül vett, így belépve rögtön apa alkoholos polcához siettem. Már nyitottam volna ki mikor észre vettem, hogy nincs meg hozzá a kulcs. Káromkodtam egy sort és dühösen felfutottam a szobámba. Becsaptam magam mögött az ajtót  és az ágyamra vetettem magamat. Megint felhangzott a képzeletbeli sikítás. Megint ott voltam a sikátorban és Marco megint megölte a csecsemőt. Fel kiáltottam, mert már nem bírtam elviselni a fájdalmat. "Sajnálom" ezt mondta a csecsemő. Mit sajnál? Nem tudtam megmondani abban a pillanatban de rettentő kíváncsi voltam rá..
Ha lett volna egy kis eszem, nem lettem volna olyan kíváncsi. Mert a végén a kíváncsiságom okozta a vesztem...