excerpt from the chapter

Sziasztok :) Engem már ismerhettek a diamond-qeen portálról. Most egy új blogot indítottam aminek a címe:
supernatural struggle
Még nincs kész az egész fejezet, de itt van belőle egy kis ízelítő.

Ha jobban belegondolok egész jó életem volt. Volt egy szerető családom, egy macskám aki egy kicsit sem volt szobatiszta, volt egy barátom és jó jegyeim voltak.  És én még sem szerettem ezt az életet.  Csak úgy hagytam, hadd ússzon el ez a csodás élet. Hadd hagyjon el engem egy bűzös sikátorban feküdve. Hogy lehettem ekkora barom?
De kezdjük az elejéről, hogy más is értse rajtam kívül.
Éppen az úszó edzésemről tartottam haza felé. Elég késő volt, mert még benn kellett maradnunk az edzésen az edző jóvoltából. Már senki sem járt az utcákon, senki sem hagyta el a jó, meleg, és barátságos otthonát ilyen tájt. A levegő nyirkos és párás volt. Ilyenkor az egész város kihaltá válik. Azt tudni kell erről városról, hogy a jó nevelés, és a tisztességes életről híresült el. Csakhogy én meg arról voltam híres, hogy nem szeretek tanulni és egy kicsit sem vagyok tisztességes. Utáltam ezt a várost, és a város is utált engem. Mindig mikor késő este vagyok kint a városban úgy érzem, hogy most mutatja meg az nekem az igai mivoltát. Ilyenkor késő este nem az a szerény, aranyos kis város amit mindenki szeret. Ilyenkor lehet önmaga ez a város.Ilyenkor enged be pillantást a sötét kis titkaiba. Úgy bele mélyedtem a gondolataimba, hogy észre se vettem, hogy letértem a megszokott útról és a város egy ismeretlen pontjához közeledek.Éppen az egyik sikátor előtt haladtam el mikor egy sikoltást hallottam.Rögtön a legrosszabbra gondoltam és mivel azt ellehet mondani, hogy nem vagyok tisztességes de azt nem hogy nem vagyok jó, a sikoltás felé futottam.  A sikoltás pedig egyenesen a sikátorból jött.A sikátor kihallt, és bűzös volt  és mindenhol patkányok és egerek meg másféle állatfaját mászkáltak. Mindenhol szemét régen nem használt hulladék volt. A városnak ebben a felében még nappal sem jártak az emberek nem, hogy ilyen késő este. A sikátort mindkét oldalról magas sorházak vették körül, és bár biztos hogy nem lakott senki egyik sorházban sem, mégis  olyan volt mintha a sorházak életre keltek volna. Mindegyik azt mondta nekem, hogy forduljak vissza, ne menjek tovább mert még bajom eshet.  De nem halgattam a sorházakra és tovább futottam. Minél beljebb kerültem a sikátorba annál büdösebb, romlottabb lett a levegő.  Már bőven a sikátorban járhattam, de a sikoltás még mindig nem múlt el.Minél közelebb értem a hanghoz annál biztosabb voltam benne, hogy ennek a hangnak a gazdája nem ember.  Az ismeretlen még mindig ordibált, de meg kellett állnom mert már nem bírtam a bűzt. Mikor megálltam vettem csak észre, hogy az egész utcára hatalmas köd szállt le.  Hatalmasakat lélegeztem,  hogy az elvesztett levegőt amit futás közben vesztettem vissza szerezzem.  A köd olyan volt mint valami természetfeletti tisztító. A köd megtisztította az utcát a bűztől, felszedegette a szemetet, és  eltakarította az állatokat.Szerettem volna vissza fordulni, szerettem volna haza menni, de még mindig nem tudtam megmozdulni, mert még mindig az elvesztett levegőmet szereztem vissza.   A lény már nem ordibált. Inkább nyüszített. Tudtam, éreztem hogy valami nagyon rossz fog történni így a legközelebbi konténer mögé futottam. Valahonnal tudtam, hogy ez a rossz ez a nagyon rossz azért a lényért jött ami az előbb ordibált. Meg akartam menteni a lényt, de fogalmam sem volt róla hogy hol van. A köd hirtelen eltűnt. Olyan gyorsan tűnt el mint ahogy jött.Az utcát megint elárasztotta a halott állatok és a bensőségek bűze. Újra szemét lett mindenhol és a sorházak megint életre keltek. Én meg sem bírtam mozdulni a félelemtől. Kikémleltem a konténer mögül, hogy vajon már teljesen elment-e a köd. A sikátor közepén két ember állt. Én halkan felsikoltottam, mert sehogy sem értettem, hogy honnan kerültek ide ezek az emberek. Hiszen a sikátort csak egy irányból  lehetett megközelíteni és az az irány a hátam mögött volt. Az emberek arcát nem láttam jól, mert mindegyiken sötét köpönyeg volt. Az ereimben megfagyott a vér, mikor még egyszer kikémleltem. A két sötét köpönyeges ember felém közeledett. A járásuk olyan fura volt. Nem is járás inkább valami suhanásra hasonlított. A sötét köpönyegből nem látszott ki se a kezük, se a lábuk se semmijük. Már nem csak láttam, hogy felém közelednek de hallottam is. 
-Marco, maradj itt. Mintha hallottam volna valamit. Megyek és utána nézek, te pedig keresd meg őt.- mondta az eggyik sötét köpenyeges és elindult  a sikátor másik irányába. A Marconak nevezett ember ott maradt a konténer elött.  Pár perc telhetett el mikor a másik sötét köpenyeges visszatért. Oda suhant Marcohoz és valamit a fülébe súgott. Marco bólintott és mind ketten eltűntek. Én meg sem tudtam mozdúlni akkor sokkhatás ért. Fogalmam sem volt, hogy kik ezek és hogy mit kerestek. Csak annyit tudtam, hogy biztonságban vagyok. Már épp fel akartam egyenesedni, mikor a két köpenyeges vissza tért. Az egyik tartott valamit a kezében. Nem tudtam megállapítani, hogy mit amíg nem értek a konténerem elé. Én gyorsabban kezdtem venni a levegőt mikor felismertem azt a bizonyos dolgot. Egy kis baba volt. De nem egyszerű csecsemő. az egész teste fénylett, az arca sírásba torzult. És bár nem lehetett hallani semmit mégis tudtam, hogy nagy fájdalmai vannak. amint megláttam a kisbabát, rögtön olyan érzésem támadt, hogy muszáj megvédenem őt ezektől a fekete köpenyegesektől, muszáj még ha ezzel saját magamat is veszélybe sodrom.
-Itt végzünk vele vagy haza visszük?-kérdezte az egyik köpenyeges Marco hangján. A másik azt válaszolta, hogy itt.  A kisbaba elkezdett sírni. De nem olyan volt mint a legtöbb normális gyerek sírás. Inkább sikongatott. Ő volt az aki miatt be rohantam a sikátorba, felismertem a hangját. Marco kezében hírtelen ott volt egy tör. Fogalmam sem volt, róla hogy honnan vehette ki a tört mert nem volt zseb a köpenyegen. A kisbabát letette a nyirkos földre és felé hajolt. Én fel akartam sikoltani, mert már tudtam, hogy mit akar  Marco tenni a babával. De mielött még felsikoltottam volna, Marco beleméllyesztette a tört a kisbaba testébe. Pontosan ott ahol a szíve volt. A csecsemő még hangosabban síkított. Ebből a sikitásból ki lehetett hallani minden fájdalmát. Olyan szörnyű volt ez a hang, hogy be kellett fognom a fülemet. Marco megfordította a tört a baba testében, mire az elhallgatott. A tör ütötte sebből elkezdett folyni valamilyen arany színű anyag. A kisbaba  utolsó erejével felém fordította a fejét és azt suttogta:
-Sajnálom.- nem értettem mit sajnál de ez akkor nem is érdekelt. Mikor elhagyta a száját az utolsó betű is a szeme kiüvegesedett és a keze mi eddig elettem kalimpált most elernyedt. Tudtam, hogy meghalt. A szívemet olyan mélységes gyász borította el, hogy azt hittem bele szakad a szívem. Mikor Marco látta, hogy az áldozata meghalt, egy gyors mozdulattal kihúzta belőle a tört. Az arany színű folyadék ami a kisbaba testéből folyt már a lábamhoz is elért. Nem bírtam türtőztetni magamat. Felsikoltottam és felugrottam. Marco mikor meglátott rögtön rám szegezte a tőrét. A testemet azon nyomban elöntötte az adlerain. Tudtam, hogy meg tudok menekülni előlük. Amilyen gyorsan tudtam elkezdtem futni a másik irányba. A házak, a sikátor mid elmosódott a szemem előtt. Alig láttam a könnyeimtől,de azért tovább futottam. Halottam, hogy a két köpenyeges üldözőbe vett.
-Hagyd. Majd elintézzük holnap.- mondta az egyik köpenyeges a másiknak.  Én kiértem a sikátorból, de még mindig futottam. Még mindig halottam a csecsemő sikoltását, újra és újra felsikoltott a képzeletemben. Egy kicsit lassítottam, hogy ellenőrizzem még mindig követnek-e de látszólag meglógtam előlük. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok. De ez akkor nem nagyon érdekelt, csak az hogy minél messzebb kerüljek a gyilkosság helyszínétől.
Így megint elkezdtem futni, és tudtam hogy addig nem fogok megállni míg a fáradtságtól össze nem dőlök