Döntések, döntések..

Amikor megszületünk nem tudjuk milyen lesz a föld. Csak a nagy fényességet, a sok színt, a nevetést az örömöt látjuk. Talán ezért is akarunk ennyire ide tartozni. Talán ezért teszünk meg bármit azért, hogy emernek mondhassuk magunkat.
 Amikor először kinyitjuk a szemünket, az életünk első fájdalmas eseménye. Akkor tapasztaljuk meg először,hogy a világ nem csak a színekből és az örömből áll.  Akkor hasít belénk először a szúró fájdalom akkor érezzük először úgy, hogy senki re se számíthatunk csak magunkra, mert ezt a fájdalmat más nem viselné el. Ezért kezdünk el sírni. Mert felötlik bennünk, hogy talán még is rossz választás volt. Talán nem kellett volna jönnöm. Akkor dönthettünk volna először úgy hogy feladjuk, hogy nem csináljuk végig. De nem tettük. Mert valami vissza tartott, valami azt mondta „ ne, inkább maradj”. De vajon mi lehetett ez? És vajon mért hallgattunk rá?  Esetleg egy jó élet reményében? Vagy talán csak azért tettük, hogy elmúljon a fájdalom?
Egy biztos.  Ott és akkor megigértettük vele, hogy jó életünk lesz, hogy boldogak leszünk. Mert csak így voltunk hajlandók maradni. Mert máshogy nem lettünk volna képesek elviselni a fájdalmat.  Azt hittük majd ő gondoskodik rólunk. Hiszen megígérte.
Így tovább éltük az életünket, tovább  viseltük a fájdalmat, mert tudtuk, hogy ő ott van. Hogy ő majd mindent elintéz. 
De aztán egy idő után elkezdtünk kételkedni. Talán még sem mondott igazat? Lehet, hogy cserben hagyott minket..
És amikor ezeket a kérdéseket feltesszük érkezünk el életünk második legnehezebb döntéséhez. Mert ekkor döbbenünk rá, hogy a fájdalom nem fog eltűnni, hogy nem lesz csodás, gondtalan életünk. És ekkor választanunk kell.
Piros vag kék  tabletta?
És választunk. Másodszorra is a nehezebb utat választjuk, de már nem tudjuk a „miért”et. Már csak azt tudjuk, hogy helyesen választottunk.  És tovább csináljuk. 
Felkelünk reggel, lefekszünk este. És mikor este letesszük a fejünket a párnánkra, mindig ugyanazt a kérdést tesszük fel magunknak.
„ Mégis miért hazudtál?” Nem tudjuk rá a választ. Csak azt tudjuk, hogy el telt még egy nap. Újabb ellenségek, újabb problémák, újabb fájdalom került az életünkbe.  De még mindig nem adjuk fel.  Még mindig azt mondjuk, hogy rendben majd holnap válaszolni fog. Csak az a baj, hogy nem teszi meg. Soha nem válaszol.
Egy idő után már nem is érdekel a válasz. Egy idő után már beletörődtünk abba amibe taszított minket ez a kegyetlen hang. Egy idő után már tudjuk, hogy nem lesz jobb a fájdalom attól, hogy tudni fogjuk a kérdésre a választ. Így egyre kevesebbet kérdezzük, egyre kevesebbszer leszünk kíváncsiak.  Éljük a fájdalmas életünket.  És akkor egy nap amikor amikor azt hisszük már nem bírjuk tovább megérkezik a válasz.
Mindenkinek máshogy jelenik meg.
Van akinek egy fa, van akinek egy szám, egy fiú, egy sorozat, talán a vallás.  Nem tudjuk értelmezni, de hirtelen rá döbbenünk, hogy mégsem hazudott. Hogy nem hazudott semmiben. Mert ha a válaszunkra gondolunk máris csodás életünk van.  Ha csak megfordul a fejünkben a létezése, rögtön eltűnik a fájdalom. Mert annyira szeretjük a válaszunkat, hogy érte képesek vagyunk elviselni azt ami nap mint nap ér minket. Csak annyit kérünk cserébe, hogy a nap végén újra rá gondolhassunk.
Csak becsukjuk a szemünket és hagyjuk hogy a gondolat hagy kapjon fel és vigyen el egy olyan helyre ahol minden rendben van.  Tovább csináljuk. De egyre nehezebb lesz boldognak lennünk a gondolatra. Többet akarunk. De  a hang azt válaszolja. „ Ha többet akarsz nem kapsz semmit”. És elveszi tőlünk. Többé már nem tudunk rá gondolni, mert képtelenek vagyunk rá.   Bár tudjuk, hogy nem lehetünk soha többé olyan boldogak, de tovább harcolunk. Harcolunk a tanárunkkal, a családunkkal, a VILÁGGAL.  Tudjuk,  hogy ők nem lesznek képesek meg érteni, ezért végül  feladjuk. Nem  hajkurásszuk tovább a boldogságot, mert rá jövünk, hogy reménytelen.  Egyszer csak bele rokkanunk. Nem bírjuk tovább. Rá jövünk, hogy ennek semmi értelme.
Rá jövünk, hogy vége van. Hogy a hang nem ad több lehetőséget az életre.  Hogy eljött értünk és újra választás elé állít.
És akkor végre rosszul döntünk.  Abban a pillanatban minden világos lesz.
Már tudjuk a „miért”et. Nem akartunk boldogok lenni. Nem akartunk szép, kedves életet.
Csak élni akartunk.
Csak szerettünk volna túl lenni ezen az egészen.
És mikor eljön értünk a halál, mi mosolyogva fogjuk köszönteni. Mert tudjuk, hogy győztünk. Hiszen végig csináltuk. Ezt az egészet.
Nem hiszük, hogy minden szálat elvarhatunk, mert tudjuk, hogy nem. Nem mondhatjuk tiszta szívvel, hogy itt van a vége, mert tudjuk, hogy nem lenne igaz.
Mind tudjuk, hogy  ez egy próba volt. Amit szerintem remekül teljesítettünk.
Szóval amikor a halál felénk hajol mi rá fogunk mosolyogni és annyit mondunk majd
„Kész vagyok boldognak lenni”. Mert tudjuk, hogy soha nem mondhatjuk, hogy vége van. Hogy soha nem is lesz vége.

Ez a kis nem is tom mi egy szám hatására jött.. Tudom, hogy semmi köze nincs a törihez de mivel még nincs meg a hét kom...  Én mikor írtam akkor végig sírtam az egészet.. 

Chapter Eight

Lassan térek magamhoz,-  semmit sem tudok arról, hogy hol vagyok. Az emlékeim sem tiszták, még ahhoz sincs erőm, hogy felnyissam a szememet.  -  Csak annyit érzékelek hogy két ember áll előttem az árnyékukból ítélve. Amint magamhoz térek rögtön el is álmosodok.

- Mikor fog felébredni?- Már félig alszom, nincs erőm rájuk szólni, hogy ne beszéljenek rólam.

- Nem tudom, lehet hogy Kira túl sokat adott be neki. De Marco, hogy lehettél ilyen hülye? Kiszívni a vérét? Ezzel örökre magadhoz láncoltad őt

- Tudom. De ő olyan más volt. Az illata. Most először éreztem úgy, hogy  meg kell tennem. Valahogy muszáj volt. Te is jól tudod, hogy nem akartam megölni.

- De mégis megtetted. Most mit csináljunk vele? Tanítsuk ki? Kira tanítása is több évtizedbe került  és még most sem tökéletes.

- Akkor öljem meg újból?!  Tudod , hogy arra nem vagyok képes Jhos.  Majd én kitanítom.

- És Jassel mi legyen?? Te is láttad, hogy hogy viselkedett a közelében. Egyikünknek sem volt ilyen erős az Első. És ő előtte is ismerte, ettől csak még nehezebb lesz megölnie.

-  Szerintem nem fog megölni senkit. Nézz csak rá. Ő nem olyan típus mint mi voltunk.

- Hát nem tudom, lehet hogy igazad van.- A beszélgetésük olyan álom szerűnek tűnik, abban sem vagyok biztos, hogy  nem álmodnom-e . Igazából nem is fogom  fel, hogy miről  beszélgetnek.

- Biztos ami, biztos megkérem Kirát, hogy azért tartson magánál némi morfiumot. A biztonság kedvéért.- többet nem érzékelek semmit a külvilágból. Végleg elnyom az álom.

Arra ébredek, hogy valami fojtogatja a torkomat. Automatikusan oda kapok, hogy lefejtsem a kezeket a bőrömről, de saját magamba kapok.

- Jhos vidd innen Jasst. Felébredt.- hallom Marco hangját a jobbomról.

- Mi?! Nem, nem megyek sehova. Itt akarok lenni mikor magához tér.- hallom Jass felháborodott hangját. Szinte hallom ahogyan megtölti a szíve, vérrel a teste minden porcikáját.  A lábaim magától mozognak mikor felugrok. A szemem olyan gyorsan pattan fel, hogy szinte bele fájdul. Egyetlen egy szempárt keresek, de sehol sem találom.
Mikor nem látom Jasst, behunyom a szememet és a hallásomra hagyatkozom. Hallom, ahogy a néhány sarokra lévő bár ajtója kinyílik, erősödik a zene, majd újra becsukódik, végül elhalkulnak a zajok.
Gyorsan ki zárom az összes többi hangot, és csak Jassre összpontosítok.
De Jass illatát sehol sem érzem.

- Hol van?- a hangom egészen recés lett a fájdalomtól.   Amint rájövök, hogy Jass nincs, itt habár pár perce még hallottam, azonnal kitisztul a kép.  
Egy fehér szobában állok. Valószínüleg valamilyen műtős szoba lehet, mert az egyik sarokban sebészeti műszerek vannak.  Jhos és Kira az ajtó előtt állnak és szórakozottan engem néznek, Marco egészen közel áll hozzám és fürkészve figyel.

- Kiről beszélsz? Jass? Neki dolga akadt, most nem ér rá.- vágja oda hozzám Jhos miközben a körmeit nézegeti.

- Hol vagyok? És miért érzem úgy, hogy mindjárt megfulladok?- kérdezem és megint a torkomhoz kapok.

- Jhos itt dolgozik. Nem tudtunk máshova hozni.- Most Kira válaszol. Egyenesen a szemembe néz,  így látom a megvetést rajta.

- Jhos, orvos? - kérdezem meglepődve. Nem tudom elképzelni, hogy hogy bírja egy ilyen helyen.

- Ápoló. Egyébként is csak rész munka időben dolgozik itt.- helyesbít  Kira. 

- Na gyere, elviszünk vadászni. - mondja Jhos és mint aki már unja ezt a kis jelenetet,  kinyitja az ajtót. Én indulnék is, de Marco megfogja a karomat.

- Még korai. Nem tudnád kontrollálni magadat.- szól rám.

- Majd Kiráék megtanítanak!- vágom rá. Marco szemében felcsillan valami fura kék fény és a következő pillanatban már engedelmesen állok mögötte.

- Mi történt?- kérdezem döbbenten. Nem tudok nem engedelmesen mögötte állni.

- Remek. Megtapasztaltad a híres "Mert azt mondtam" Marcot.- kuncog Kira. Nem értem, hogy miről beszél de rettentően idegesít, hogy nem tudok semmit sem csinálni.

- Na menjünk. Otthon majd mindent elmagyarázunk.- Mondja Marco majdhogynem kedvesen. 

Én nem tudok mást tenni mint, hogy követem Marcot kilépve az ajtón és remélem, hogy kis időn belül mindenre választ kapok.
 Jhos és Kira csöndesen bár igen jó kedvel  követnek minket.
Hamarosan rá jövök,  hogy egy kórház alaksorában vagyunk.
Meglepetésemre, nem megyünk fel a csiga lépcsőn, hogy kilépjünk a napra. Inkább tovább megyünk a hosszú folyosón és még akkor sem állunk meg, mikor elérünk a végéhez.
 Jhos szó nélkül elő áll és egy hatalmasat üt a falba.  Először, azt hiszem, hogy fájdalmasan fel fog kiáltani, de  meglepődve látom, hogy a fal megadóan porlik szét Jhos keze alatt.
Látszólag nem csak nekem szúrt szemet ez az imponáló tett, mert Kira előre szökkent és egy gyengéd puszit nyom az arcára. Meglepődve húzom fel a szememet, mert nem gondoltam, hogy ők együtt vannak.
- Kira és Jhos?- kérdezem suttogva Marcotól. Ő alig észre vehetően bólint.
- Már ősidők óta.- szól hátra Kira aki most  Jhos mellett áll.  Jhos elmosolyodik és szeretet teljesen rá kacsint Kirára aztán kérdően Marcora néz. Mikor látja, hogy Marco bólint még párszor bele bokszol a falba, ettől az majdnem egy egész kapunyi lyuk fog keletkezni.
A fal mögött egy félhomályos folyosó tárul elénk. A folyosó tele van régi képekkel, festményekkel.
- És akkor most, belépünk és választanom kell, hogy engem vagy a szerelmemet öljé..- nem tudom befejezni, a gúnyos mondatot, mert egy láthatatlan erő belém fojtja a szót.  Kira fel nevet és csöndesen belép a folyosóra. Jhos és Marco követi, végül pedig én is belépek a félhomályba.
A torkomat egyre jobban szorítja az a bizonyos kéz.
- És most hová megyünk?- kérdezem kíváncsian a többieket. Jhos, Kira, és Marco hangtalanul suhannak végig a folyosón én viszont botladozva követem őket.  A folyosón gyorsan végig érünk, a végén egy hatalmas fa kapu áll.  Azt hiszem, hogy  Jhos megint bele üt, de most csak simán kinyitja a kilincset.
Én és Kira egyaránt elmosolyodunk. Az ajtó mögött egy fém lépcső vezet fel.  Az egész olyan mintha, már évezredek óta meglenne.  A többiek habozás nélkül elindulnak a lépcső felé, de én most először érzek félelmet.
Mikor tétovázva megállok, Marco is rögtön felém fordul. Még mielőtt rám néz eltüntetem a szememből a félelmet és merő gúnnyal nézek rá.
- Mi az?- kérdezi.  A hangja olyan furán atyáskodó, nem tudok vissza szólni neki, pedig mindennél jobban vágyok rá, hogy alaposan beolvassak neki.
Az a láthatatlan erő megint megfékez.  
Elmosolyodik és követi a többieket a lépcsőn. Mikor rá lépek a lépcsőre egy pillanatra egy koszos sikátorban vagyok, és egy pillanatra érzem Marco leheletét a nyakamon.
De amint rá helyezem a testsúlyomat a lépcsőre minden eltűnik.  Nem értem mi folyik itt de van egy olyan érzésem, hogy nem is szeretném megtudni.  Gyorsan sietek a többiek után, a lépcsőfokokat kettesével veszem.  Mikor felérek a tetejére a többiek már várnak rám.
 Tudom, hogy látják az arcomon a zaklatottságot, de nem említik meg.  Amint beérem őket újra elindulnak, egy kisebb termen haladunk át, az egész olyan mintha egy régi elhagyatott kastélyban lennénk. A terem úgy van berendezve, mint a régi kastélyokban a bál terem.  Marcoék nem állnak, meg, hogy megcsodálják a terem szépségét, innen arra következtetek, hogy már jártak itt. Mikor a terem végéhez érünk egy újabb ajtó előtt vagyunk. 
Kira félénken Jhos mögé húzódik, Marco  pedig védelmezően elém áll.
Nem értem, hogy miért kezdett el mindenki félni, de Marco egyetlen pillantásával belém folytja a kérdésemet.  Jhos  már nyúl a kilincsért mikor az ajtó kinyílik.
 Egy szőke hajú kedves lány áll az ajtóban. Hosszú haja könnyedén hullik a vállára, a szeme olyan kedves és közvetlen, hogy azonnal megkedvelem.  Tudom, hogy ismerem valahonnan de ugyanakkor, biztos emlékeznék ha találkoztunk volna.
- Sella- köszön kimérten Marco a lánynak. Mikor a lány Marcora néz kedvesen elmosolyodik.
- Gazdám!-  próbálja elrejteni az undort a hangjából, de én kihallom belőle azt.  Marco akár véletlenül, akár szándékosan eláll előlem.  Mikor Sella meglát a szeme  teljesen elsötétedik.   A mosolya az arcára fagy és most már inkább gyilkos vicsorgásra hasonlít, mint mosolyra.   Marcora aztán megint rám néz.  Látszólag nem tudja eldönteni, hogy melyikünkre vesse rá magát.
- Sella, tudom. Hallod? Majd én elintézem.- szól rá Sellára Jhos. Ellép Kira elől és egyenesen Sella elé áll. Látszólag a lányt megnyugtatja a fiú jelenléte, mert már nem villog őrülten a szeme.
- Elintézed? Megígéred??- kérdezi  a fiútól öt oktávval magasabb hangon mint normális lenne. Jhos  bólint, és mikor látja, hogy Sella még nem nyugodott meg, óvatosan a vállára teszi a kezét.
- Bemehetnénk?- kérdezi Kira ugyanolyan nyugtató hangon mint Jhos. Sella még pár percig fürkészve néz engem, majd  megadóan ellép az ajtóból.
- Csak tessék. - a hangja teljesen megváltozott, megint olyan kedves és közvetlen lett mikor ajtót nyitott.  Jhos és Kira belépnek az ajtón de én vissza tartom Marcot.
- Ő meg ki? És miért nem mehetünk vissza a te házadba?- kérdezem felháborodva.
- Ő az egyetlen aki segíthet.-  válaszolja halkan Marco és belép a szobába. Nincs más választásom én is követem őket.  Mikor belépek a szobába elakad a lélegzetem a látványtól.
A szoba végén egy hatalmas baldachinos ágy áll, de a szoba többi része viszont egy nappali berendezésének felel meg.  Kira és Jhos egy régi sófa előtt állnak és halkan beszélgetnek Sellával.
-  Kira, Jhos beszélhetnénk?- kérdezi Marco bizonytalanul.  Kira és Jhos rögtön megindul felénk.
- Sella vigyáznál Breere??- kérdezi Kira kedvesen Sellától.
- Már be van avatva? Pisisekre nem vigyázok.- látszik Sellán, hogy csak viccel,  ez a kedves lány nagyon nem hasonlít arra a gyilkosra akit az ajtóban láttam.
- Nem kaphatnék valamit inni?- kérdezem, mert a fojtogató érzés megint vissza tér. Sella elneveti magát és egy hatalmas fa szekrényhez lép.  Kinyitja az ajtaját és egy piros folyadékkal teli üveget vesz elő. Könnyelműen hozzám dobja.  Mikor megérzem az ital illatát majdnem elkezdek öklendezni.
- Ez meg mi?- kérdezem megrökönyödve Sellától. 
- Édes, tudom, hogy nem a legjobb minőség de ez van, ezt kell szeretni.
- Akkor ez vér?- kérdezem megrökönyödve. Az hogy olyasmit igyak meg ami már egy másik ember szervezetében volt olyan visszataszítónak találom, hogy majdnem eldobom magamtól az üveget.
Kira oda vakkant nekem egy "sziát" és már kint is van az ajtón kívül. Jhos habozás nélkül követi, de Marco nem megy ki.
- Bree, most elmegyünk egy kicsit de hamarosan vissza térünk és akkor mindent megmagyarázok.- köszön el tőlem Marco.  
- Rendben. Csak, majd gyere vissza!.- kérem. Furán üresnek érzem magamat, pedig még Marco el sem ment.
- Tőlem el sem köszönsz?- kérdezi Sella, de a hangja tele van undorral és utálattal.
- Viszlát, Bree.- köszön el tőlem megint Marco és Sellára még csak rá sem néz.  Felnyitja az ajtót és már kint is van az ajtón kívül. 
-  Nem találkoztunk már valahol?- kérdezem bizonytalanul. Amióta Kira felkapta a vizet csak azért mert megszólítottam, nem nagyon merek megszólítani senki idegent.
-  Nem még nem. De én már ismerlek téged. Több közös van kettőnkben mint gondolod.- csacsog velem Sella. Az értetlen arcomat látva tovább folytatta.-  Pár órája, napja még undorodtál Marcotól, de most már nem tudsz nélküle létezni. Nem tudod mi történt veled, hogy hogyan vagy hol öltek meg. Úgy érzed nincs helyed a világban. Egyszerre tartod csodálatosnak és hátborzongatónak a helyzeted. Majd meg veszel egy kis vérért de egyszerűen képtelen vagy meginni.- ahogyan pontosan leírta, hogy mit érzek bevillant egy emlékkép. Marco előttem áll, semmit nem csinál csak áll és figyel engem.
- Mégis honnan tudsz ennyi mindent rólam?- kérdezem csodálkozva. Ahogyan a lány szemébe nézek, rögtön tudom, hogy a felszín fölött ő is egy ugyanolyan lány mint én. 
- Onnan, hogy ezeket én is átéltem. Én vagyok Marco előző áldozata.
- Tessék? Várj csak te.. te vagy Sella Doustro- a felismerés hirtelen és gyorsan csap belém. Mikor még nem voltam teljesen eszméletemen az ő emlékeit láttam.  Őt is megölte Marco, és most ő is itt van.
Tehát ő is vámpír.
- De ha Marco ölt meg akkor, hogy hogy utálod? Nekünk nincs "megírva" hogy szeressük őt?- kérdezem.  Mikor arra, gondolok, hogy Marcot nem szeretem nevetni támad kedvem. Sella felnevet és az ágyhoz fut. Amint oda ér, egy ugrással az ágyon terem.
- Látszik, hogy semmit sem tudsz rólunk.  Ahh tudtam, hogy nekem kell beavatnom.- sóhajt fel. Abból amilyen pózt fel vett tudom, hogy sok a mondanivalója így én is leülök a sófára.
-  Amikor elkapott akkora voltam mint te. Kedves és szelíd volt nem hittem volna, hogy bánthat. Amíg meg nem harapott. Mikor már nem volt elég erőm védekezni, belém szúrt valamit és minden elsötétedett. Amikor felébredtem egy fa házikóban voltam. A tulaj nem volt otthon így pár napig ott voltam, nem mertem elmenni onnan, mert féltem. Mikor a tulaj haza jött..
Ő volt az első ember akit láttam a halálom óta és nem tudtam megfékezni magamat.  Azonnal rá vetettem magamat,  és meg is öltem. 
Mivel nem volt ott senki hogy megakadályozzon,  tovább öltem.
Féltem és éhes voltam. Nem tudtam megakadályozni.  Az elején még rosszul éreztem magamat, még lelki ismeret furdalásom volt. De egyre többet öltem és egyre jobban hagyott hidegen a dolog.  Hamar tovább álltam, mert felfigyeltek abban a városban a sok halálesetre.  Pár hónapig lehettem csak egyedül de ez alatt a pár hónap alatt teljesen elvadultam.  Végül Jhos talált rám, már fél őrülten. Megőrültem a sok vértől és érzelemtől.  Ide hozott és Kirával együtt, hát ha lehet ilyet mondani meggyógyítottak.   Megtanították, hogy hogy kell csendesen embert ölni, úgy hogy a többieknek ne tűnjön fel. Aztán egy nap beállított Marco.
Először megörültem neki, mert hiányzott. De mikor rám nézett és utána simán tovább társalgott Jhossal..
Hát akkor valami elszakadt.  Rá jöttem, hogy csupán csak azért ölt meg, mert pillanatnyilag nem volt  olyan óvatos. Hogy az ő "ügyetlenségétől" lett az életem egy rémálom. Ott helyben meg akartam ölni, de Jhos leállított.  Attól a pillanattól kezdve mit sem ért Jhos és Kira " gyógyítása". Már nem öltem meg minden embert akivel találkoztam, de ha Marco is ott volt ahol én nem tudtam megfékezni magamat. Így ide hoztak. Tudták, hogy nem tudom fékezni magamat, így nem hagyhattam el a kastélyt.  De gondoltam ha már ez az otthonom egy kicsit kipofozom.-  Látszólag Sella már sokadszorra mesélte el ezt a történetet, mert meg sem rendül.
- Tehát velem is az lett volna a terve, hogy magamra hagy?- kérdezem, mert nagyon elszomorít, hogy ennyire nem érdekli a sorsom.
- Nos, miután engem megölt, egyetlen egy feltétellel nem öltem meg. Hogy többször nem csinál ilyet.-Nézegeti Sella a fal vakolatot. - Téged miért is ölt meg?
- Nem.. Tudom nem emlékszem semmire.- vallom be.
- Majd fogsz. Hidd el, majd fogsz.
- Szóval ti, hogy vadásztok?-  kérdezem kíváncsian.
- A fiuknak van valamilyen fura tőrük amivel nem kell kiszívni az ember vérét és úgy is megkapják az érzelmeket.  De nekem maradt a jól bevált szokás.  Harap, szív, takarít.- a rémülettől ami kiült az arcomra Sella elnevette magát.
- A szüleid tudják, hogy meghaltál?-  kérdezi Sella. A kérdésére elszorul a torkom.
- Nos, éppen azt készültünk megmondani mikor el kellett jönnöm Jass után.- vallom be kelletlenül. Nem értem, hogy lehettem képes ott hagyni Kylet Jassért. Hiszen Jass átvert és kiderült, hogy nem is szeretett soha.
-Készültetek? Mégis kivel?- Sella olyan érdeklődés tűnt fel, amilyen a barátnők arcán mikor a másik egy új fiúról beszél.
- Én és.. és egy fiú. De ott hagytam, mert Jass után mentem.- Nehezebb róla beszélnem mint gondoltam.  Nem tudom hangosan kiejteni a nevét túlságosan is nagy csalódást okoztam neki. Nem érdemlem meg, hogy kiejtsem hangosan is a nevét.Sella arca fel vidul.
- Fiú?! Remek mindent tudni akarok. - és megpaskolja a mellette lévő  helyet az ágyon és várakozásteljesen rám néz.   Én kedvesen nemet intek, de nem áll szándékombn válaszolni.
- Nincs kedvem beszélni róla. Inkább te mesélj. Miért nem lát engem senki?- kérdezem bűnbánóan.
-  Mert még nincs a szervezetedben elég vér. Majd, ha kiszívod az Elsőd vérét látni fognak.
- Az Elsőm? Mégis ki az én Elsőm? -kérdezem és emlékszek, hogy Marco is említette az Elsőt.
- Az Első ember akit megláttál miután átalakultál. Szokás szerint az ő vére a legédesebb neked. Ő lesz az első ember akit meg fogsz ölni. Túl édes a vére számodra. Amint megölöd látható leszel.- Attól amit mondott megborzongok. Tehát nekem Jass az elsőm.
- De én nem akarom megölni Jasst.- suttogom magamnak. Sella amint meghallja a hangomat elneveti magát.
- Tehát Jass az elsőd? Kár, hiányozni fog.
- Te ismered Jasst? Itt mindenki ismeri rajtam kívül??!- Már ordibálok.  Sella elképed a kirohanásomtól, de nem gurul dühbe mint Kira.
- Pár hónapja csatlakozott a fiukhoz. Azóta állandóan velük van. Legtöbbször ő szemeli ki az áldozatokat akit majd a fiuk meg fognak ölni.
- Nekem ezt soha nem említette..- gondolkozom hangosan.
- Te ismerted előtte is? Mielőtt vámpír lettél?
- Úgy két  éve jártunk.- mondom lesújtottan. Sella láthatólag meglepődött, de nem említi meg.
- És neked volt valakid mielőtt vámpír lettél? Vagy utána volt valakid?- kérdezem. Sella arc vonásai megkeményednek és feláll az ágyról. 
- Bocsánat nem akartalak megbántani.- kérek gyorsan bocsánatot. Fel veszi az eldobott üvegemet és kiissza a tartalmát.
- Igen volt valakim. De annak már vége. Még azelőtt volt, hogy  megöltem a ház tulajdonosát. Utána jobbnak láttam, tovább állni. Nem akartam veszélybe sodorni.  Így volt a legjobb.- inkább saját magát prbóálja meggyőzni, minthogy nekem válaszolt.
- Ebben biztos vagyok. - Sella megint a faajtós szekrényhez lép.
-Biztos nem kéred??- kérdezi tőlem már másodszorra is és egy újabb üveget vesz elő.
- Azt hiszem..- nem tudom befejezni a mondatomat, de Sella tudja mi lesz a válaszom.
Elmosolyodik és az ajtóhoz lép.
- Na akkor viszont frisst kell szereznünk neked. Csak friss vért szabad innod Elsőnek. Keressük meg Jasst.- Először nemet akarok mondani de aztán eszembe jut Jass ütő ere. Hogy milyen intenzíven dobog a vére mikor fél.
 így bólintok, mert nem tudok ellen állni neki,  és követem.
Semmi másra nem tudok gondolni, mint Jassre.  Már a folyosó felénél tartunk amikor Marco és Kira feltűnik a folyosó másik végén.
- TE MEG MIT MŰVELSZ?!- ordibál Marco Sellára. Szinte látom, hogy Sellában milyen sorrenden váltakoznak az érzelmek.
Először meglepődik. Nem számított rá, hogy Marco fel fog bukkanni.
Aztán a feltétlen szeretet követi a meglepődést. Látom a szemében, hogy még mindig érez valamit a fiú irátnt De Ez csak pár másodpercig tart.
És végül a gyilkos harag tűnik fel az arcán. Egyszeriben én is érzem, hogy mennyire félt mikor felébredt a halála után abban a faházban, érzem, hogy mennyire nem akarta megölni azt az embert és, hogy utána milyen önmarcangolásba kezdett. És látom, hogy ezekért mind Marcot okolja.  Előre látom, hogy mit fog művenli mint hogy megtenné. Még mielőtt Marcora vetné magát gyorsan kettejük közé állok.
- Sella!- kiabálok rá.  Egy pillanatig azt hiszem, hogy én vagyok a következő áldozata, de aztán látom, hogy szép lassan megnyugszik.
- Csak ne kiabáljon rám.-   böki oda nekem Sella mosolyogva és lövell még egy utolsó gyilkos pillantást Marco felé.
- Akkor gondolom majd később megyünk vadászni- Marco rá morog de türtőzteti magát. Kira eddig csöndesen állt Marco mögött de most, mellénk lép.
- Sella van még abból a vérből?- kérdezi Sellától és jelentőség teljesen ránk néz. Sella látszólag megértette a helyzetet mert rám mosolyog és bólint. 
- Kira ne az egészet.- szól rá Kirára Marco de Kira csak kiölti a nyelvét rá és követi Sellát vissza a szobába.
Mikor végre egyedül maradunk, hálásan szívom be az illatát. 
- Sétálunk?- kérdezi bizonytalanul. A hangjára megremeg a lábam és habozás nélkül követem.
- Bizonyára Sella mondott neked dolgokat amik megrémíthettek.- kezd bele Marco. Gyorsan megállítom és elé állok.
- Ne. Marco ne kezdj magyarázkodni.- meg akarom kímélni attól a bocsánat kéréstől amit nem is nekem kellene mondania
- De ha szeretném, hogy jól kijöjjünk egymással akkor tiszta lappal kell indítanom.- magyarázkodik és megsimogatja a hajamat.
- Ne magyarázkodj. Most, pillanatnyilag úgy érzem, hogy bármit megtennék érted, hogy mindenre képes lennék. Csakhogy még nem tudom hogy azért vonzódok-e hozzád, mert te tettél vámpírrá vagy tényleg szeretlek. És most nehezen tudom elképzelni, hogy szeressem a gyilkosomat. Szóval te csak ne simogasd a hajamat. - lököm el a kezét ingerülten. Látom a szemén, hogy megbántottam és pár pillanatig bűntudatom is van miatta, de aztán eszembe jut, hogy mit mondott Sella és erőt veszek magamon.
- Amúgy sem tőlem kéne bocsánatot kérned.- és elkezdek hátrálni  a szoa felé.
- Tehát vége van?- kérdezi csalódottan.  Csalódottan bólintok, mert tudom, hogy ő is érzett valamit irántam.
- Még el sem kezdődött. - suttogom csendesen. Egyszeriben érzem, hogy mit érez irántam. Tudom, hogy az ő szerelme valós, és hogy azért tett vámpírrá mert nem tudott volna nélkülem élni. Tudom, hogy szeret de nem engedhetem meg, hogy viszont szeressem.
Hisz annyi szörnyűséget tett. Ha jobban belegondolok ő maga a szörny. Jobbnak látom még most elfojtani az érzelmeimet, még mielőtt teljesen kibontakoznának.
Marco szó nélkül belép Sella szobájába, tudom, hogy nagyon megbántottam de nem tudom igazán sajnálni.
Még nem.
De talán egyszer majd képes leszek elfeledni, hogy mit tett. Talán egyszer majd tudom úgy szeretni, hogy közben ne arra gondoljak, hogy vajon hány embert ölt meg.
 




7 komit kérek :DD
Nem mondom, hogy szar a gépem és azért vannak benne hibák, mert már elegem van a sablonos dumából.
Egyszerűen csak nem volt erőm kijavítani őket. Szóval szeretnék magam mellé fogadni egy Bétát vagy hogyishívjákot. Fogalmam sincs, hogy hogy működik ez a béta dolog de kellene valaki aki kijavítja a hibákat.